ESSZÉSOROZAT ARRÓL, HOGY MAGYARORSZÁG, A GAZDASÁGA, A LAKOSSÁGA, JELENE ÉS JÖVŐJE HOGYAN PROFITÁL AZ EURÓPAI UNIÓS TAGSÁGBÓL

1976 nyarán születtem. 14 éves voltam a rendszerváltozás és az első szabad választások évében. Személyesen van sok emlékem a 80-as évekből – általános iskolai osztályaimat még mind a szocializmus idején végeztem. Nagynénémék jóvoltából a sokkal kevésbé vidám Kelet-Németországban is volt szerencsém járni (nincs kávé a Kaffeezeiten kívül és egyéb nyalánkságok). Annyi bizonyos, hogy a családom szolidan ellenálló volt (nem voltak a közeli rokonságban párttagok; hívők és rendszeres miselátogatók voltunk; és a kommunistákat és az ideiglenesen 45 évig hazánkban állomásozó szovjet katonákat nem szerettük) és Európa felé kacsingatott. Fontos, hogy akik még emlékeznek, aktívan emlékezzenek a 80-as évekre, amikor még egyértelmű volt, hogy az ország politikailag nem Európához húzott. Általános volt a szegénység, gyakori volt a boltokban az áruhiány, újonnan az országban főként a rossz minőségű keleti gépkocsikat és gépeket lehetett megvásárolni (hacsak nem csempészett be valaki jó minőségű számítógépet). Három évente lehetett 50 dollár kiváltásával nyugatra utazni – sem az útlevelünk, sem a fizetőeszközünk nem volt konvertibilis.

A rendszerváltás, bár teljes értékelése hátravan még, ezekből a determinációkból jelentős mennyiségűt eltörölt. Az ország teljes lakosságának ugyan nem jött el a Kánaán, de az egyének és a közösségek szintjén a lehetőségek jelentősen kitárultak. Úgy tűnik, hogy ezek az élmények annyira mindennapivá váltak, hogy nincs egyértelmű országos felhördülés, amikor egyesek elkezdik lebegtetni: ismét itt az ideje, hogy asztalra kerüljön kérdésként, hogy Magyarországnak szüksége van-e az Európai Unióhoz, illetve Európa krémjéhez való tartozásra. Ez egy olyan kérdés, amely bár rendre fel-felmerült a magyar történelemben, az ország 1999-es NATO-csatlakozásával és a 2004. május 1-i EU-csatlakozásunkkal azt gondoltuk, hogy pár emberöltőre (örökre?) lezárult.

Az elmúlt pár évben történtek korábban hihetetlennek tűnő dolgok az európai történelemben. Az utolsó pillanatig hihetetlennek tűnt, hogy a hazugságcunamira alapozott Brexit-kampány kilépéssel zárul. Mint ahogy az is hihetetlen, hogy a brit gazdaság nyilvánvaló vesztes-ként lépett ki az Unióból, és a folyamat ennek ellenére végigment. De hihetetlen volt az óceán másik oldalán a post-valóság megtestesítőjének, Trumpnak tündöklése és a (remélhetőleg végleges) bukása, aminek különös mementója volt az a 2021. januári esemény, mely során a washingtoni Capitolium került ostrom alá.

A Cégérték a legmagasabb szakmai alapokon álló, értékvezérelt folyóirat, amely a hazai gazdaság és a hazai vállalkozások és vállalkozók oldalán áll, az ő ügyüket támogatja és félti. Szakmai alapon mi messzemenőleg meg vagyunk győződve arról, hogy az ország jövőjének letéteménye az európai uniós tagság. Kis nyitott gazdaságként egyszerűen nem tudjuk megtenni, amit a brit, a török, az iráni és az orosz gazdaság átmenetileg sikeresen megpróbál.

Mi csak reméljük, hogy akik most az európai uniós tagságunk kérdését lebegtetik, rövid távú érdekek mentén teszik ezt, és nem gondolják komolyan. De a medve nem játék, mondja a székely közmondás. És mi már túl vagyunk azon, hogy politikusban vagy megmondó embereikben bízzunk, annyi összevissza fecsegés és rövid távú érdekek által vezérelt köpönyegforgatás történt az elmúlt években.

Ezért úgy döntöttünk, megtesszük, ami tőlünk telik, hogy az ország a jó mederben maradhasson. Sorozatot indítunk tehát a Cégérték hasábjain, melyben különféle területek szakértőit kérjük fel, hogy írják meg, miért jó hazánknak az európai uniós tagság. Csináljuk ezt addig, amíg veszélyét érezzük annak, hogy vezetőink akár rossz irányba akarnának vinni minket. Még egyszer szeretném leszögezni: célunk nem politikai állásfoglalás. A célunk az, hogy a nyugati irányultságunk alapjait a gazdaság szempontjából napi pártpolitikától függetlenül megvilágítsuk – éppen azért, hogy a rövid távú szempontokat figyelembe vevő csatározásokon túlmutató gondolatokat és szempontrendszert osszunk meg. Azt reméljük, hogy ezzel lehet némi hatásunk azokra, akik ezekről a kérdésekről döntenek – végső soron talán egyszer mindannyian, ha a szavazóurnához kell majd járulnunk a kérdésben.