MINDEDDIG AZ EU-TAGSÁG HAZAI TÁMOGATOTTSÁGA AZ EGYIK LEGMAGASABB VOLT AZ UNIÓS ORSZÁGOK KÖZT. EZÉRT RENDKÍVÜL AGGASZTÓ HÍR VOLT SZÁMOMRA, HOGY EGY 2022. DECEMBERI MEDIÁN-FELMÉRÉS SZERINT EZ A TÁMOGATOTTSÁG JELENTŐSEN VISSZAESETT, KÜLÖNÖSEN A KORMÁNYPÁRTI SZAVAZÓK KÖRÉBEN. AHOGYAN AGGASZTÓ A NEM CSITULÓ EU-ELLENES (BRÜSSZEL-ELLENES?) KORMÁNYZATI KOMMUNIKÁCIÓ IS.
Magyarország igen nyitott, iparilag az Európai Unióba mélyen beintegrálódott ország. A magam részéről az EU iparába való beágyazottság tekintetében három fő csoportot különböztetek meg.
Az első csoportba tartoznak a Magyarországon működő késztermék-kibocsátók, élükön a hazai autógyárakkal. Ezek jobbára globális multik, Magyarországon kívüli székhellyel. Az ő piacpolitikájuktól, globális gyártás-allokációs döntéseiktől függ a késztermékexportunk.
A másodikba tartoznak a nagy háttéripari, illetve szolgáltató multik, jelentős részben európai székhellyel (pl. Bosch, Valeo, IBM). Nem feltétlen globálisan exportképes végső fogyasztási cikket/szolgáltatást állítanak elő, sokszor business-to-business jellegűt, de a felvevő piacuk nekik is túlnyomórészt az EU. Erre az iparágra is ugyanúgy igaz, hogy a gyártás-allokációs döntések nem Magyarországon születnek. A fent említett két kategóriába tartozó cégek a teljes hazai, 950 ezer fős feldolgozóipari foglalkoztatás több mint felét adják. Kulcskérdés tehát, hogy a gyártás-allokációs döntések meghozói véletlenül se bizonytalanodjanak el Magyarország hosszú távú EU-tagsága tekintetében.
A harmadik csoport a fenti kettőnél kevésbé domináns, de jelentős: az exportképes magyar háttéripar. (A Videoton is ezen cégek közé tartozik, bár a tipikus hazai cégek azért kisebb kkv-k.) Az elmúlt harminc évben a példaként felhozott Videoton – a magyar háttéripar jó néhány más szereplőjével egyetemben – igen nagy fejlődésen ment keresztül, mivel azt a piac kikényszerítette. A 90-es évek bérmunkájától mára eljutottunk a teljes gyártási folyamatot kialakítani, megszervezni, technologizálni, sőt automatizálni képes szintig.
Ennek az óriási fejlődésnek a kulcsa, hajtóereje a 90-es évek elején még csak remélt, 2000 körül már elvárt, 2004. május elsejével pedig megvalósult EU-tagságunk volt. Meggyőződésem, ami mindhárom csoportra vonatkozik, hogy az EU-tagság nélkül a hazai feldolgozóipar a jelenlegi fejlettségi szintjének a közelében sem volna. A vásárlóerejét tekintve az EU piaca az USA után még mindig világelső, a britek kilépése ellenére is. Ez a piac a magyar cégek számára teljesen nyitott, vámtól és adminisztratív korlátoktól mentes, könnyen átjárható, kereskedelmileg, jogilag, munkavállalás vagy éppen utazás szempontjából is. Bármi visszalépés vámok vagy más pénzügyi, adminisztratív terhek tekintetében beláthatatlan következményekkel járna mind az exportunk, mind az importunk szempontjából. Ez az óriási piac ráadásul további fejlődési lehetőségeket is rejt magában, az EU-piac jóvoltából igen sok magyar cég eljutott oda, hogy magasabb hozzáadott értékű saját terméket vagy szolgáltatást is exportáljon. Mindezen tényezők együttesen járultak hozzá ahhoz, hogy kereskedelmi, illetve fizetési mérlegünk az EU-csatlakozás óta kiegyensúlyozottnak tekinthető.
A gazdaság köztudottan a stabilitást szereti. Stabilitás alatt eddig növekvő GDP-volument, alacsony kamatokat, és legalább nem túl volatilis devizaárfolyamot értettünk, ha már az EURO-zónához való csatlakozástól ódzkodik a kormány. Kijelenthető, hogy EU-tagság nélkül nem beszélhetnénk arról a viszonylagos stabilitásról, ami még a gazdaságunk mostani, megingott állapotában is alapvető Magyarország működéséhez. Mint kiderült, ezek a stabilitási kritériumok utóbb számottevően bővültek, két újabb, eddig adottnak tekintett kritérium vált kritikussá az orosz–ukrán háború és az energiaválság óta: a geopolitikai stabilitás és az energiahordozókhoz való versenyképes árú hozzáférés. Mindkét kritérium felbecsülhetetlen érték Magyarország számára, és csakis egy erős szövetségi rendszerben van esélyünk ezeket biztosítani, magunkban nem.
Hazánk – valljuk meg őszintén – világviszonylatban gazdaságilag, politikailag, vagy alig 10 milliós népességét tekintve csekély méretű országnak számít. Pénzügyi stabilitásunkat az elmúlt évtizedekben egyebek közt két, az EU-tagságunkkal egyértelműen közvetlen kapcsolatban lévő tényező segítette: az EU-támogatások és a külföldről hozzánk áramló FDI, azaz a közvetlen működőtőke-befektetések. A közvetlen működőtőke-befektetések bőséggel áramlottak eddig hazánkba. Ennek legfőbb oka az érintett (többnyire multinacionális) cégek azon meggyőződésében gyökerezett, hogy Magyarország egyre erősebben az EU része, és az is marad. Ugyanezen meggyőződés vezette a hitelminősítőket, amikor Magyarország besorolását megtették. Rossz rágondolni, mi történhet, ha ebbéli hitükben az érintettek meginognának. A költségvetési stabilitásunkhoz a hazai GDP 3-5%-át kitevő EU-forrásokhoz való hozzáférés egyértelműen elengedhetetlen. Sajnos sikerült „elérnünk”, hogy ezen források folyósítása elakadjon.
Mi vagyunk a gödörbe esett mérges kismalac, akinek az EU segíteni akar, hogy kihúzza onnan, mi pedig duzzogva visszautasítjuk, hogy márpedig nekünk ez a segítség nem kell! Csakhogy most már a gödörből való kimentésnek komoly előfeltételei vannak, és ahogy telik az idő, egyre fájdalmasabb lesz őket teljesíteni. Az EU-val való szembenállás 2010 táján kezdődött, amikor a jelenlegi kormányzat került hatalomra. Először nem volt könnyen érzékelhető a folyamat. Bizonyos, általánosan elfogadott sztenderdek trükkös megkerülésével, elvetésével kezdődött. Azután jött a különutas gazdaságpolitika, a nyugati helyett a keleti nyitás emlegetése. Különösen élessé vált az EU-tól való különállásunk az orosz agresszió óta, aminek eredményeképpen megromlott a viszonyunk a visegrádi négyekkel, ezen belül még Lengyelországgal is meggyengült a történelmileg erős jó viszony. Azzal tetéztük mindezt, hogy halogattuk a svéd és a finn NATO-tagság parlamenti jóváhagyását, ezzel aztán végképp elvetettük a sulykot. Sovány vigasz, és szerintem rossz szájízt hagyott Finnország NATO-tagságának megszavazása, Svédországot pedig lassan már Törökország is korábban megszavazza, mint mi. A törökök így-úgy a kurdokra hivatkoznak, amit más országok, ha nem is fogadnak el, de legalább megértenek, mint régóta cipelt történelmi terhet. A mi érvrendszerünk viszont védhetetlen, pestiesen szólva keverjük a szezont a fazonnal. Ezzel a külpolitikával megítélésem szerint – az ismert kormányzati szófordulattal élve – bizony lábon lőttük magunkat. Kimondom, amit többektől hallottam: nem jó érzés most Európában sétálva magyarnak lenni. Szalonképtelenek lettünk. A dologban az a tragikus, hogy ennek a hatása sajnos generációkon keresztül kísérni fogja gyerekeinket, sőt talán unokáinkat is.
Minap hallottam, hogy az átlagember számára az EU-tagság elsősorban a munkavállalás és az utazás szabadsága miatt vonzó. Azt viszont kevesebben tudják, milyen jelentős tételt képviselnek fizetési mérlegünkben az EU-ban dolgozó honfitársaink hazautalásai. EU-tagság nélkül nyilvánvalóan jelentős változás volna ebben is.
Felmerül az a kérdés is, miért özönlött hozzánk utóbb a keleti tőke, akár a sokat emlegetett akkumulátorgyárak formájában? Akiben felmerül, jó-e az országnak az EU-tagságunk, és támogatja a keleti nyitást, tegye fel azt a kérdést is, hogy ezek a cégek miért jöttek éppen mihozzánk? Döntésükben vajon mekkora szerepe volt Magyarország EU-tagságának, és vajon meddig maradnának itt, ha ez akárcsak megkérdőjeleződne? Szerintem éppen emiatt jöttek ide: Magyarország fő előnye számukra az EU piacához való belső hozzáférés.
Nem az a kérdés tehát, miért jó nekünk az EU-tagságunk, hanem inkább az, kiben és milyen okból merül fel, hogy ez nem egy alapvető létszükséglet, egy trivialitás? Ránézünk a térképre, látjuk, hogy Európa része vagyunk. Magyarország európai integrációja Szent Istvánnal kezdődött. Ő volt az, aki belátta, merre vezet igazából az ország útja: és az bizony nem kelet, hanem nyugat felé vitt. A másik út – amit akkor Koppány képviselt – sokkal hangzatosabb, mai szóval populistább volt. Csak sajnos, halálra volt ítélve, ahogy ezt azóta a történelem színpadáról eltűnt számos nép példáján megtanulhattuk.
Remélem, hogy akiken ezek a döntések múlnak, még időben változtatni tudnak.
Sinkó Ottó
vezérigazgató
Videoton Holding
