HA EGY VÁLLALKOZÁST KETTEN HOZNAK LÉTRE, AZ ALAPÍTÓK EGYMÁS KÖZÖTT SOKSZOR EGYENLŐ ARÁNYBAN OSZTJÁK MEG A RÉSZESEDÉSEKET. EZ ÉRZÉKELTETI AZ ALAPÍTÓK KÖZÖTTI KÖZÖSSÉGET, AZ EGYMÁS IRÁNTI BIZALMAT, VALAMINT ANNAK A REMÉNYÉT IS, HOGY NÉZETELTÉRÉSEIKET MAJD VALAMILYEN ÚTON MEG FOGJÁK TUDNI OLDANI. MI TÖRTÉNIK AZONBAN, HA UTÓLAG MEGROMLIK A VISZONY AZ ALAPÍTÓK KÖZÖTT, ÉS NEM TUDNAK KOMPROMISSZUMRA JUTNI? MEGOLDHATÓ-E EGY ILYEN HELYZET? ÉS EGYÁLTALÁN, HOGYAN ÉRDEMES AZ ILYEN HELYZETEKRE FELKÉSZÜLNI?
Egy társasági döntés meghozatalához alapvetően 50%+1 szavazattöbbség kell. Ha tehát a társaság két tulajdonosa 50–50%-ban részesedik a társaság tőkéjéből, és egyikőjüknek sincs elsőbbségi joga, akkor együttműködésre vannak ítélve. Ha viszont az együttműködés és a kompromisszumkészség megszűnik, akkor ez a társaságban komoly működési zavarokhoz, akár a társaság működésének ellehetetlenüléséhez is vezethet.
A legfelsőbb szerv (taggyűlés, közgyűlés) kompetenciájába tartozik az üzleti terv elfogadása. Ha ebben a két tag nem képes egyetérteni, akkor a társaság üzleti terv nélkül fog gazdálkodni – ami ugyan nem törvényellenes, de mindenképpen megnehezíti a működést. Ugyanígy a legfőbb szerv dönt az éves beszámoló elfogadásáról és egyidejűleg az osztalékkifizetésről. Ha ebben a tagok nem tudnak dűlőre jutni (vagy akár valamelyik tag csak szimplán el akarja lehetetleníteni a másikat), úgy a társaság nem fog tudni osztalékot fizetni a tagjainak, sőt mérleget sem fog tudni elfogadni. Ez utóbbinak már komoly jogi következményei is lehetnek, hiszen az végső esetben a társaság adószámának a törlésével és a vezető tisztségviselők eltiltásával is járhat.
Ráadásul nincs praktikus lehetőség egy ilyen helyzetből való szabadulásra sem. Ugyan a tagok jogosultak üzletrészeiket vagy részesedéseiket harmadik személyek részére értékesíteni, de kevesen vannak a piacon, akik egy olyan társaság üzletrészét meg kívánnák vásárolni, amellyel együtt egy patthelyzetet vagy a másik taggal való ellenséges kapcsolatot is örökölnének. A gyakorlatban egy ilyen részesedésnek nincs piaci értéke.
Rossz és rosszabb lehetőségek
Ha a felek egy ilyen helyzetre előzetesen nem készültek fel, úgy akkor, amikor bekövetkezik, már csak rossz (de legalábbis kétséges) eszközök között választhatnak. Ráadásul ezek végső soron mind a társaság elértéktelenedéséhez vezethetnek.
A társasági jogban már kezdetek óta létezik a tagkizárás intézménye, amellyel társasági működésben közre nem működő tagot lehet eltávolítani a tagsági körből. A jogszabály azonban egyértelműen kimondja, hogy kétszemélyes társaságból senkit nem lehet kizár-ni, ez a lehetőség ilyen esetben tehát eleve nem adott.
A közösen vezetett társaságokban a leggyakoribb felállás, hogy a két tag egyszersmind ügyvezetőként is eljár a társaság működése során. Ha már a tulajdonosi pozíciójukból nem is tudják a tagok egymást kizárni, valamelyik tag megpróbálhatja a másikat az ügyvezetői pozícióból elmozdítani, vagy a másik tag ügyvezetői felelősségre vonását kezdeményezni. Az elmozdításra elvileg van jogi lehetőség, hiszen ilyenkor a másik tag mint a határozatban érdekelt személy nem szavazhat. De fennáll annak az esélye, hogy ugyanezt a másik tag is eljátssza, és a társaság egyből operatív vezető nélkül találhatja magát. Az ügyvezetői felelősségre vonás is egy lehetséges jogi eszköz, hiszen azt bármelyik, legalább 5%-os tulajdonrésszel rendelkező tag kezdeményezheti. Ez azonban megint egy olyan jogi háborúhoz fog vezetni, amelyből társaság fog a legrosszabbul kijönni.
Amivel elkerülhető a patthelyzet
A szerződéses gyakorlat szerencsére számos olyan eszközt ismer, amivel az ilyen patthelyzetek feloldhatók lehetnek. Ezek mindegyikére igaz azonban, hogy azokat a feleknek akkor kell elfogadniuk, amikor még megvan az egymás iránti bizalom és kompromisszumkészség.
Az egyik ilyen eszköz az ún. „drag-along jog”: ezen jog alapján az egyik tag, aki el akarja adni tulajdonrészét, kötelezheti a másik tagot is arra, hogy az üzletrészét vele együtt, ugyanolyan feltételekkel adja el a vevőnek. Bár drag-along jogot általában többségi-kisebbségi viszonyban levő tulajdonosok között szoktak kikötni egymás között (amikor is a többségi tulajdonos kötelezheti a kisebbségi tulajdonost arra, hogy vele együtt adja el a részesedését), nem ördögtől való egy ilyen jog kikötése 50–50%-os tulajdonosok esetén sem. A fontos az, hogy ez a jog megfelelően legyen körülbástyázva. Így például csak akkor legyen alkalmazható, ha a tulajdonosok dokumentálhatóan nem tudnak egyetérteni egyes cégvezetési kérdésekben. Másrészt biztosítani kell, hogy az értékesítésre valós vevő javára, valódi piaci értéken kerülhessen sor.
Másik eszköz az ún. „Russian roulette” technikája. Ennek alapján egy patthelyzetben mindegyik félnek joga van arra, hogy felajánlja a részesedését a másiknak megvételre egy általa meghatározott vételáron. Ha az ajánlatot a másik fél nem fogadja el, úgy ő lesz köteles eladni az ajánlattevőnek a saját fél részesedését ugyanezen az áron. Azaz vagy így, vagy úgy feloldódik a patthelyzet: az egyik fél meghatároz egy vételárat, a másik pedig lényegében jogosult arra, hogy eldöntse: azon a vételáron elad vagy vásárol.
A fenti módszerhez hasonló az ún. „shoot-out” eljárás. Itt tulajdonképpen egy egymásra licitálásról van szó. Ha kialakul a patthelyzet, akkor az egyik fél javaslatot tehet arra, hogy milyen vételáron hajlandó megvásárolni a másik fél részesedését. Ezt követően pedig a másik félnek joga van erre rálicitálni, és egy magasabb vételáron kötelezettséget vállalni arra, hogy inkább ő veszi át az első tag részesedését. A végén a legmagasabb ajánlott vételár fog dönteni.
Mi a konklúzió?
A tanulság az, hogy egy 50–50%-os tulajdonosi felállásban ki kell használni azt az áldásos állapotot, amikor a tulajdonosok érdekei megegyeznek, és ők jóhiszeműen, egymással közreműködve tudnak a társaság életében tevékenykedni. Ilyenkor kell kialakítani azokat a szabályokat, amik meg tudják oldani a patthelyzetet, ha később elmérgesedik a viszony.
