A börzéken – vagy más pénzügyi piacokon – a részvényárak önmagukat gerjesztő folyamatos növekedését tőzsdei lufinak hívjuk. Buborékokról bizonysággal csak utólag, az árfolyamok összeomlását követően beszélhetünk. Lufi akkor képződik, amikor a spekulátorok felfigyelnek a gyors felértékelődésre és – fundamentális alulértékeltség helyett – további áremelkedésre számítva vásárolnak. E folyamat során számos vállalat túlértékeltté válik. A lufik kipukkadásakor a részvények drámaian esnek és számos vállalat csődbe megy.
A Charles MacKay, skót újságíró-költő-dalszövegíró által 1841-ben írt „Rendkívüli tömeghóbortok és a sokadalmak őrülete” című könyvének megjelenése óta a pénzügyi világ döntéshozóiban tudatosodott a csordaszellem befektetési buborékokat előidéző hatása. Ennek ellenére a mai napig nem tudták megakadályozni a lufik ismétlődő kialakulását. E havi cikkünk a pénzügyi mániákat előidéző okokat, illetve a legismertebb buborékok történetét járja körül.
TULIPÁNMÁNIA
Az első ismert pénzügyi őrület a holland tulipánmánia volt, amely 1636-37 telén érte el a csúcspontját. A tulipán a XVI. század végén érkezett a Török Birodalomból és a világ első botanikus kertjének 1593-as leideni alapításakor kezdte el hódítását, amihez I. Ferdinánd német-római császár szultáni követe egy, a „mélyföldi klímát is bíró” tulipánhagyma kollekciót adományozott. A virág rövidesen státusszimbólummá vált. Az egyszínű, piros, sárga és fehér tulipánokat, a piros-rózsaszín és lila-fehér csíkos tulipánok követték. Ez utóbbiakról később kiderült, hogy egy tulipán-vírusnak köszönhették kialakulásukat, de a kereslet akkora volt, hogy a Viceroy névre hallgató csúcstípus 1637 elején egy szakképzett kézműves 10–14 éves keresetének megfelelő összegért cserélt gazdát.
Az évente csak egyszer, késő tavasszal virágzó tulipánokat nem csak készpénzért, hanem határidős teljesítéssel is adták-vették, ami a származékos piac egyik első megjelenésének számított. Az árak elszállásához hozzájárulhatott a bubópestis járvány okozta nihil és az a tény, hogy a tulipánokat fedezet nélkül, a felek hitelkockázatára adták vették. Később a parlament hozott egy törvényt, amely szerint a tulipán-befektetők egy szerény büntetés fejében kifarolhatnak az üzletből. Az elkerülhetetlen krachban sok tulipántulajdonos földönfutóvá vált és a tulipán lufi kipukkadása öt évre visszavetette a holland gazdaságot.
DÉLTENGERI BUBORÉK
A Déltengeri Társaság 1711-ben királyi felhatalmazással jött létre. Látszólag a Brit Kelet-indiai Társasághoz hasonlóan, a dél-amerikai gyarmatokkal való kereskedésre kapott állami monopóliumot. Valójában azonban a Tory párt hozta létre, a Whig párt által gründolt Bank of England ellenpontjaként, a spanyol örökösödési háborúban felhalmozott brit államadóság finanszírozására. Mivel azonban az említett gyarmatok spanyol fennhatóság alatt álltak, az 1713-as utrechti egyezmény csak évi egy hajónyi rakomány kihozatalát engedélyezte a Déltengeri Társaságnak, így annak tevékenysége az Afrika és Dél-Amerika közötti rabszolgaexportra koncentrálódott.
A Déltengeri Társaságnak azonban a kor politikai elitjét megvesztegetve sikerült fellendítenie a részvényárfolyamát, ami 100 fontról néhány év alatt 1000 fontra kúszott fel. Eközben a társaság mind több államadósság szolgálatát vállalta magára: 2-, 11-, majd 30 millió fontot, 6 százalékos, 5 százalékos, majd 4 százalékos kamatfizetés mellett, idővel a Bank of Englandet is elhomályosítva.
A Déltengeri Társaság sikerei nyomán az 1710-es évek végére számos vállalat ment tőzsdére kalandos, sokszor hihetetlen célokkal. Ezeket a köznyelv buborék-vállalatoknak nevezte el. A londoni arisztokrácia, majd a középosztály is részvény befektetési lázban égett és később Newton és Handle is vagyonokat veszített a spekuláción. (Newtont azután kapta el a gépszíj, miután „örülteknek” nevezte a buborék-befektetőket.)
1720-ban a Déltengeri Társaság árfolyama összeomlott és néhány nap alatt 1000 fontról 150-re zuhant. A pénzügyminiszter, John Aislabi börtönbe került, és számos minisztertársa is kegyvesztett lett. A Déltengeri Társaság azonban tovább élvezte az állami támogatást és még 100 évig prosperált a rabszolga kereskedelem, a bálnavadászat és más állami monopóliumoknak köszönhetően.
MISSISSIPPI-ŐRÜLET
Miközben Anglia a Déltengeri Társaság részvényeinek lázában égett, a csatorna túlsó partján a franciák egy louisiana-i monopóliummal bíró vállalat részvényeire licitáltak. A konjunktúra kirobbantója egy skót közgazdász, John Law volt, aki miután elméleteivel saját hazájában nem tudott prófétává válni, Európát bejárva spekulánsként és szerencsejátékosként meggazdagodott, majd a spanyol örökösödési háborúban eladósodott XIV. Lajos Franciaországában pénzügyminiszter lett. Fő teóriája szerint, ami csak az 1980-as évekre bukott meg végérvényesen, egy ország vagyonát nem a rendelkezésére álló nemesfémtartalékok, hanem a kereskedelmi aktivitás határozza meg. Ennek folyományaként a pénz nem csak aranyalapon, hanem „jó minőségű követelések” fedezetével is teremthető az infláció veszélye nélkül. Hivatalba lépését követő reformjai (földosztás, belső vámok eltörlése, útépítés, új iparágak meghonosítása, külkereskedelem fellendítése) nyomán Franciaország gazdasága két év alatt 60 százalékkal (!) nőtt.
De John Law még csak melegített. Bevezette a papírpénzt, inflációs konjunktúrát gerjesztett és az államadósság fejében az összes louisiana-i kereskedelmet egy Mississippi Társaság névre hallgató állami monopóliumra bízta. A Mississippi Társaság a részvénykibocsátásaiból befolyó pénzből refinan-szírozta a francia államadóságot. A Mississippi részvények árfolyama letükrözte a Déltengeri rész-vények sikerét, majd bukását. Law, aki a konjunktúra csúcsán az ország legbefolyásosabb embere lett, el kellett meneküljön Belgiumba, majd Velencében, szerencsejátékosként elszegényedve hallt meg.
VASÚTÉPÍTÉSI LÁZ
Az első brit vasút – a Manchester-Liverpool vonal – 1830-as felavatása után, recesszió köszöntött Angliára. A magas kamatok mellett az ipari forradalomban tollasodó középosztály állampapírokba fektetett. A 40-es évekre azonban fellendült a gazdaság, lementek a kamatok és újra terítékre került a vasútvonalak kiépítése. Az angol parlament eltörölte a Déltengeri Társaság okozta válság nyomán hozott „buboréktörvényt”, ami öt befektetőben maximálta egy társaság finanszírozóinak számát és a vasútpapírokat „biztos befektetésként” hirdették. Az ebben az időben megjelent új médium, az újságok reklámozták a vasútrészvényeket, amiket a névérték 10 százalékának befizetésével – és a további 90 százalék lehíváskori befizetésének ígéretével – lehetett jegyezni. Ennek eredményeként vasútépítési láz indult be. Az angol kormány ultra-liberálisan kezelte a vasútépítéseket és szinte bárkinek megadta az engedélyt új vonalak létesítésére és a földek kisajátítására. 1846-ban, a vasútépítési láz bukásának évében a spekulációkban oroszlánrészt vállaló képviselők több mint 200 vasútprojektet hagytak jóvá, aminek végül csak töredéke épült meg. Számos kibocsátás bevételét a vállalkozók elsíbolták, vagy más vállalkozásaikba forgatták.
Bár a vasútbefektetők jelentős része elveszítette a befektetését és a többi szerencsés volt, ha visszakapta a pénzét, de a láz eredményeként néhány éve alatt megépült a mai Nagy-Britannia vasúthálózatáénak 60 százaléka.
FLORIDAI INGATLANBOOM
Florida első ingatlankonjunktúrája az 1920-as évek elején kezdődött. A gazdagodó amerikai középosztály széles tömegei költöztek a „trópusi paradicsomba”, amit ügyes vállalkozók, mint Carl G. Fisher egy Times Square-i fénytáblán úgy hirdetetett, hogy „Miamiban mindig június van”. Az Everglades mocsarából néhány év alatt városok nőttek ki. 1924 végén a sajtóban már kétkedő cikkek jelentek meg a floridai ingatlanárak megalapozottságáról, a krach azonban csak akkor ütött be, amikor 1925. január 10-én a Miami-öbölben zátonyra futott az úszó hotellé alakított 240 lábas Prinz Valdemar, hetekre fogadóképtelenné téve a kikötőt. Miami imidzse megsérült, és lehűtötte a korábban ingatlanlázban égő befektetőket.
A kikötő kiesésével a vasúti szállítók árat emeltek, majd októberben a rendszer túlterheltsége miatt az élelmiszerszállításra korlátozták floridai szállításaikat, növelve Florida már így is magas megélhetési költségeit. 1926-ban beütött a Miami hurrikán, amely csődbe juttatta a legnagyobb Biscayne bay-i fejlesztéseket. Az 1928-as Okeechobee hurrikán, majd az 1929-es tőzsdekrach megpecsételték Florida sorsát; az 1930-as mediterrán gyümölcslégy invázió pedig a turizmus és a citrus ültetvények tönkretételével Floridát idilli trópusi paradicsomból egy párás távoli területté degradálta, amiből az csak a II. világháború idején tért magához. A floridai ingatlanárak 99 százalékkal estek vissza a csúcstól a mélypontig.
A 20-AS ÉVEK DÜBÖRGŐ TŐZSDÉJE
A 20-as évek az I. világháború gazdasági stagnálása és társadalmi depressziója után az autó, rádió és a mozi elterjedését, a jazz, a tánc és a divat forradalmát hozta. A rádió, a tömegreklám és a tömegkultúra terjesztője volt, ami a fogyasztás fellendítésével stimulálta a gazdaságot. Az építészetben az Art Deco tükrözte a modernitás életérzését. A gyors gazdasági fejlődés és az innováció új kort ígért, amiben a tömegek saját prosperitásuk eljövetelét látták. New York, Párizs és Berlin tőzsdéi leképezték ezt az optimizmust és az évtized végére az árfolyamok az egekbe emelkedtek. 1926-tól Amerika-szerte részvény fogadóirodák nyíltak, ahol boldog-boldogtalan spekulált a magukról minimális információt nyújtó cégek részvényeire. 1929 nyarára már a cipőtisztító fiúk is részvényekbe fektették 10 centeseiket. Bernard Baruch, a kor sztárbefektetője ekkor szállt ki és későbbi állítása szerint, Charles Mackay könyve alapján felismerte a pénzügyi lufit. Az 1929-es krachot követően az árak sok esetben 95-99 százalékkal v sszaestek és a Dow Jones-nak 20 évre volt szüksége, hogy visszamásszon a konjunktúra végének szintjére.
DOTCOM BUBORÉK
Az internetcég-befektetések őrülete 1995-től 2000-ig tartott. Ebben az időszakban a nemzetközi tőzsdéket az internet alapú üzleti modellel működő társaságok papírjai hajtották. Ha egy cég nevének elejét „e-”-vel vagy végét „.com”-mal egészítették ki, azt a tőzsdék azonnal díjazták. Az internet-befektetők úgy vélekedtek, hogy a világháló elterjedése forradalmasítja a kereskedelmet és a hagyományos, „tégla és cement eladásokat” az internetes üzletkötés váltja fel. A befektetők azt várták, hogy aki egy területen először hódítja meg a felhasználók kritikus tömegét az adott üzletágban, az fogja monopolizálni a piacot. A növekedés motorja a Graham Bell által ismertté tett „hálózat-effektus volt”, amely szerint egy hálózati szolgáltatás értéke a hálózati tagok számának növekedésével nő. Akinek sikerül elérnie a kritikus felhasználószámot, az uralja a piacot és monopolnyereséggel működhet. A piacra lépés sebessége így elsődleges szemponttá vált és a gyorsasági versenyt az internetlázba esett kockázati tőketársaságok és tőzsdei befektetők készek voltak finanszírozni. Az internet-társaságoknak nyereség, sőt árbevétel nélkül is sikerült csillagászati árakon tőzsdére menniük az új korszak letéteményeseként, a jövőbeni nyereség reményében. Általános vélekedés volt, hogy az internet, az ipari forradalomhoz hasonlóan, újrarendezi a gazdasági erőviszonyokat. Voltak vállalkozók – mint például a Michael Lewis „A legeslegújabb” című könyvében említett James H. Clark – akik a tőzsde étvágyát kihasználna hónapok alatt felépítettek és parkettre vittek több társaságot is. Jim Clark, a Silicon Graphics alapítója 1994 és 1999 között 3 internetes céget gründolt és vitt tőzsdére, köztük a Netscape internet böngészőt, az amerikai egészségügyet papírtalanítani szándékozó Healtheont – itt a befektetők már a kibocsátás napján megötszörözték a pénzüket – és a pénzügyi menedzsmentet, könyvelést és adóbevallásokat bonyolító MyCFO-t.
A dotcom buborék kipukkadásának pontos kiváltó oka nem egyértelmű. Vannak, akik a Microsoftot monopóliumnak bélyegző versenyhivatali döntéshez, a Y2K keltette mini konjunktúra kifulladásához, a vártnál gyengébb 1999-es karácsonyi internetes eladási számokhoz vagy az amerikai FED hat egymást követő kamatemeléséhez kötik. A közvetlen kiváltó oknak a 2000. március 10-i hétvégét követő tőzsdenyitáskor beérkező CISCO, Dell és IBM részvényeire szóló többmilliárdos részvényeladási megbízás tűnik, ami pánikreakciót váltott ki és az internetpiacot örvénybe küldte. A krach 2,5 év alatt 5 ezer milliárd dollár vagyonvesztéshez vezetett, mégis az internetes cégek 50 százaléka még 5 évvel később is működött, valószínűsítve, hogy a vállalatoknak volt létjogosultságuk, csak az értékelésük szállt el.
A BUBORÉKOK OKAI
A buborékok okairól máig nincsen széles körben elfogadott elmélet. Buborékokat sikerült kontrollált, érzelemmentes környezetben is szimulálni, ahol egye-temi oktatóknak, diákoknak és hivatásos értékpapír kereskedőknek minden eszköz rendelkezésére állt, hogy értékeljék az adott eszköz jövőben várható osztalékfolyamát. Ezek a kísérletek azt mutatták, hogy buborékok kialakulhatnak ott is, ahol spekulációra nincs lehetőség és a túlzott optimizmus sincs jelen.
- KORLÁTOZOTT RACIONALITÁS Eszerint a döntéshozatalt korlátozza, az azt hozó személyek számára rendelkezésre álló információ, szellemi képességeik és a döntésre rendelkezésre álló idő mennyisége. A nyomás alatt hozott döntésekre a környezet reakciói az átlagosnál nagyobb befolyással bírnak.
- LIKVIDITÁSI BŐSÉG Alacsony kamatszint és bő likviditás mellett, a befektetők nem szívesen hagyják a pénzüket a bankban, sőt az olcsó hiteleket kihasználva részvényekbe és ingatlanokba hajlamosak fektetni.
- „MÉG NAGYOBB BOLOND” ELMÉLET Laikusok körében népszerű, de nem bizonyított feltevés, hogy a buborékok motiválhatják a befektetőket, hogy majd találnak egy „náluk is nagyobb bolondot”, akinek majd továbbadhatják a megvásárolt eszközöket. A buborék addig tart, amíg ebben a piramisjátékban vannak még belépni szándékozó „új bolondok”.
- KITERJESZTÉS Az elmélet szerint, a befektetők a múltbeli hozamok folytatódását várják a jövőben is. A folyamat addig tart, amíg a múltbeli sikerek érzékelt kockázata nagyobb hozamelvárást eredményez, ami negatív spirálba küldi az értékelést.
- CSORDASZELLEM A befektetők hajlamosak a trendeknek megfelelően befektetni. Ennek az egyik oka, hogy az alapkezelőket versenytársaikhoz mérik és a befektetők „büntetik” azokat az alapkezelőket, akiknek a teljesítménye eltér a kontroll csoportjuktól. Erősíti ezt a tendenciát a technikai elemzés, amely azáltal, hogy viselkedésmintákból következtet a részvények mozgására, önmagát beteljesítő előrejelzésként működik.
- ERKÖLCSI TORZULÁS A résztvevők felelőtlen-ségéhez vezethet, ha nincsenek kitéve a buborék kipukkadás kockázatának, miközben annak árfelhajtó hatását élvezik. Például a 2008-as válság előtt a bóvli jelzálogkölcsönöket jutalékért szervező, illetve a kétes kölcsönöket továbbpasszoló bankok voltak ilyen helyzetben.
Egy biztos, a buborékok túlkereslethez és túltermeléshez vezetnek, majd egy idő után kipukkadnak, amit konszolidáció és a többlet felemésztése követ, ez pedig az eszközök értékének csökkenésével jár.
Préda István, MB Partners | Források: Charles Mackay: Extraordinary Popular Delusions and the Maddness of Crowds | Michael Lewis: The New, New Thing | Wikipedia
