A CÉGÉRTÉK ELŐZŐ SZÁMÁBAN SOROZATOT INDÍTOTTUNK „NEKÜNK EU KELL” CÍMMEL. A SOROZATBAN GAZDASÁGI VEZETŐK MONDJÁK EL, HOGY MIÉRT NEM LEHET ALTERNATÍVA MAGYARORSZÁG SZÁMÁRA AZ EURÓPAI UNIÓN KÍVÜLI ÉLET. AZ ALÁBBI CIKK KOVÁCS KRISTÓF, A CONTROL-X ÜGYVEZETŐJÉNEK ÉS A TULAJDONOS CSALÁD TAGJÁNAK GONDOLATAIT TARTALMAZZÁK, AKI KORÁBBAN TÖBB ÉVEN ÁT DOLGOZOTT BRÜSSZELBEN, AZ EURÓPAI UNIÓ EGYES INTÉZMÉNYEIBEN.
Az EU nem tökéletes, ahogy Magyarország sem az. Minden reális jövőbeli világrendben elengedhetetlen számunkra egy nagy gazdasági tömbhöz való tartozás, illetve az ehhez kapcsolódó értékközösség. Történelmi, vallási és kulturális hagyományokat is ideértve, ez a közösség nem lehet más, mint az Európai Unió.
Magamat magyar európainak tartom. Életem közel kétharmadát külföldön, zömmel az EU tagországaiban töltöttem, és lassan ötvenéves koromra meggyőződésem, hogy a fenti hovatartozás mind a sorrend, mind az egymáshoz kapcsolódás vonatkozásában meghatározó. Tizenöt, Brüsszelben töltött – csodás élményekkel teli és persze frusztrációtól sem mentes – évem az Európai Bizottságnál egyértelművé tette számomra, hogy nehéz absztrakt értelemben európainak lenni a nemzeti hovatartozás nélkül, de arra is rávilágított, hogy számomra a magyarság sem értelmezhető, ha az nem fonódik egybe az európaisággal. Az európaiság megtestesítője pedig vitán felül az EU.
Természetesen rengeteget lehetne – és véleményem szerint kell is – arról vitázni, hogy az EU működése és egyes céljai hol szorulnak javításra, módosításra, megújításra, de úgy gondolom, hogy az alapeszmék nemesek és az egész kontinens számára elengedhetetlenek. Nem véletlen, hogy különböző listákon a világ tíz legélhetőbb országa közül legalább öt EU-tagállam. Ezen felül – csakúgy, mint az otthon kényelmét – az EU vívmányait is hajlamosak vagyunk természetesnek venni, és csak a vélt hibákat sorolni. Nincs például olyan beszélgetés az EU-ról, ahol nem merül fel az „uborkagörbület-szabály”, azaz a maximum 10 mm-es ív, amely a kígyóuborkán 10 cm-enként engedélyezett. Noha ezt a valóban részben mulatságos, részben bosszantó és nem kifejezetten előremutató szabályt (1677/1988. EK-rendelet) az Unió 2009-ben eltörölte, bizonyára sok olyan előírás van még érvényben, amely esetében a kompromisszum vagy túlbuzgó harmonizáció árán a szükségesnél többet áldoztak az uniós bürokraták, illetve a döntéshozó tagállamok és az Európai Parlament. Egy másik példát kiragadva, az is világos – és ezt cégvezetőként nap mint nap tapasztalom –, hogy rendkívül nehéz helyzetbe hoz sok magyar kkv-t az európai „agyelszívás”. A nemzetközi versenyben maradásért elengedhetetlenül szükséges mérnököket egyre nehezebben találom meg én is, ugyanis az EU-s szabad munkaerő-áramlás, illetve a poszt-Covid rugalmas munkarendje gyakorlatilag intézményesítette az itthonról végzett külföldi távmunkát, amely kondíciókkal nehéz versenyezni.
Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy az EU-nak köszönhetően a tagállamok között tartós béke van, nagyrészt határok nélkül mozoghatunk a kontinensen, egy 450 millió lakosú hatalmas belső piacon működhetnek vállalataink, amelyet kiszámítható, egységes szabályok és feltételek tesznek vonzóvá és megközelíthetővé, többségében egy pénznemben, euróval fizethetünk, roamingdíjak nélkül telefonálhatunk vagy internetezhetünk, és még sorolhatnám hosszasan az évekkel ezelőtt még elképzelhetetlennek tűnő előnyöket.
Ezért számomra is kétségbeejtő, amikor „HUXIT”-ról hallok, illetve amikor komoly emberek látszólag komolyan beszélnek arról, hogy Magyarországnak talán jobb az EU-n kívül. Sinkó Ottó kiválóan megfogalmazta az előző lapszámban, hogy a külföldi tőke számára Magyarország csak addig attraktív, amíg az EU tagja. Ennek megfelelően teljesen illuzórikus és rendkívül káros magunkat mindenféle „keleti Svájc” álmokba ringatni. Aki Magyarországnak jót akar, annak ebből azonnal ki kell ábrándulnia.
Brüsszeli éveim során rengeteg példát láttam arra, ahogy egymás meg nem értése – tagállamok, EU-s és nemzeti tisztviselők, vagy mindenféle európai „stakeholder” – valóban nehezíti, lassítja és összességében megkeseríti az európai együttműködést. Való igaz, hogy Berlinből, Párizsból, Madridból vagy Rómából nézve nem mindig könnyű megérteni a kelet-közép-európai kontextust, és sajnos gyakran komoly igény sem mutatkozik erre. Ez idővel javulni fog, javulnia kell – ez közös felelősségünk! –, de naivitás lenne azt gondolni, hogy minden hamar megvilágosodik. Ez természetesen fordítva is igaz: mi magyarok messze nem teszünk meg mindent azért, hogy a számunkra kicsit idegenebb gondolatokat kellően megrágjuk –, sokszor inkább gyorsan elvetjük azokat. Egymás megértéséhez egymás nyelvének (vagy egy „hídnyelvnek”) az ismerete a kiindulópont, és sokszor mi már itt elvérzünk. El kell fogadnunk – ahogy teszik azt magukra nézve a finnek, dánok, norvégok, svédek, hollandok stb. –, hogy magyarul néhány vállalkozó szellemű külföldin kívül más nem fog megtanulni, nekünk viszont minden további nyelv egy fantasztikus eszköz emberek, nézetek megismerésére, ismeretek elsajátítására. Európaiságunk egy egyelőre messze kiaknázatlan területe a nyelvtudás, és felmérhetetlen károkat okozna a magyarok világlátása tekintetében, ha ez a jövőben javulás helyett romlásnak indulna.
Eklatáns példája egymás meg nem értésének politikai szinten a magyar kormány és az EU intézményei közötti konfliktus az EU-s források vonatkozásában. Nem kívánom ebben a cikkben az ügy tartalmi aspektusait boncolgatni, de úgy látom, hogy egyik fél sem tesz eleget a kompromisszumkeresés érdekében, ami egyre mélyíti a konfliktust. Tekintettel, hogy az erőviszonyok adottak, nem nehéz megjósolni, hogy a kár hazánkban fog jelentkezni. Tetszik, nem tetszik, de el kell fogadnunk, hogy az EU Magyarország nélkül is működött és működni fog, de Magyarország jövője nagyon kérdőjeles a „klubon” kívül. Brüsszeli éveim kijózanítóak voltak abban is, hogy gondolhat bárki bármit, az EU „vezére” továbbra is Németország, mögötte pedig sorrendben Franciaország, Olaszország és Spanyolország. Magyarország – a többi tagállammal együtt – tartós vagy ad hoc tematikus koalíciók révén tudja céljait elérni, és érdekeit érvényesíteni. Meggyőződésem, hogy ezzel a stratégiával is lehet asszertíven politizálni EU-s szinten. A V4 ennek a politikának kifejezetten sikeres regionális megvalósulása. Csak reménykedni tudunk, hogy az orosz invázió kapcsán felvett eltérő tagállami álláspontok nem zilálták azt szét.
Az elmúlt tizenkilenc év bizonyította, hogy gazdasági és társadalmi értelemben Magyarország számára rendkívül hasznos az európai uniós tagság. Azt is megmutatta, hogy vannak EU-s „játékszabályok”, illetve, hogy a sokat átkozott „kompromisszum” igenis képes kontinensünket az állampolgárok és vállalatok jóléte érdekében előre mozdítani. Ez utóbbi lényege ugyanis az, hogy senkinek sem jó egyoldalúan és egyértelműen, hanem minden fél enged egy kicsit, hogy a közösségnek együtt legyen jó. Kétségkívül igaz azonban az is, hogy az EU nem egy „jótékonysági intézmény”. Minden érintettnek kőkeményen meg kell küzdeni a jogaiért, ha kell, egyedül, máskor másokkal szövetkezve, és tudni kell, hogy meddig szabad az érdekérvényesítés útján elmenni.
A fentiekből következően meggyőződésem, hogy Magyarország számára a „HUXIT” történelmi hiba lenne, amit nem bocsátana meg nekünk a következő generáció. Külföldi éveim során soha egy percre nem merült fel bennem, hogy más állampolgárságot vegyek fel a magyar mellé, egyrészt hazánk EU-s tagsága miatt értelmetlen is lett volna, illetve elvi megfontolásból is ezt kizártnak tartottam. Az EU-s állampolgárságomtól azonban ugyanolyan nehezen válnék meg, mint a magyartól. Összefoglalva tehát, az EU Magyarország számára szívügy és „sine qua non”.
