„TALÁN A MOL MONDTA KI ELŐSZÖR, HOGY NEM TERMÉKET GYÁRTANAK, HANEM PROFITOT TERMELNEK” – INTERJÚ MIHÁLYI PÉTERREL

Mihályi Péter közgazdász, az MTA doktora, a Budapesti Corvinus Egyetem Makroökonómiai Tanszékének egyetemi tanára, a Közép-Európai Egyetem (CEU) vendégprofesszora. Kutatásai szorosan kapcsolódnak a rendszerváltás gazdaságpolitikai feladataihoz, melyek magukba foglalják a privatizáció, a nyugdíjreform, az egészségügyi reform vagy az euró bevezetésének kérdéskörét. Akadémiai munkássága mellett 1997–98-ban a Pénzügyminisztérium társadalmi közkiadásokért felelős helyettes-államtitkára, előtte a privatizáció területén különböző állami beosztásokban játszott jelentős szerepet. 1983 és 1993 között az ENSZ Európai Gazdasági Bizottsága főmunkatársa volt Genfben.

Mivel magyarázható az, hogy a rendszerváltáskor sokkal többen vágtak cégvásárlásba, mint napjainkban?

Azt gondolom, hogy ez több tényezővel is magyarázható. A kilencvenes években valóban volt egy hangulat, feszültség, hogy gyerünk, csináljuk, és a mostani helyzettel ellentétben akkor külföldre menni még nem lehetett. Fontos az is, hogy ma már rengeteg állás elérhető multinacionális cégeknél, amin keresztül 4-5 év alatt gyakorlatilag kockázatmentesen lehet eljutni olyan pozícióba, ahol komolyabb jövedelemre lehet szert tenni. Ezek az emberek túlnyomó része nem látja, vagy nem gondol arra, hogy egy bizonyos kor felett nem lesz már szükség rájuk a nagyvállalati környezetben. Ugyancsak fontos megemlíteni az öröklés kérdését. Sokan éppen azért nem akarnak vállalkozást indítani, mert jelentős vagyont örökölnek, amiből vígan megélnek. Azt gondolom, hogy a vállalkozáshoz kell egyfajta reménytelenség is, hogy ez legyen az egyetlen esély a kitöréshez. És mindezek mellett – bár ez főként a vállalkozások öröklésénél releváns – problémát jelent a csökkenő gyerekszám. Több olyan magyar vállalkozót is ismerek, akinek a gyereke inkább elmenne misszionáriusnak Afrikába vagy klasszika-filológiát tanulni Oxfordba, mint hogy vállalkozást vezessen. Weiss Manfrédnak négy lánygyermeke volt – a családfő a családi vagyont gyermekei módszeres kiházasításával növelte és konszolidálta. A megfelelő hangulat hiánya, öröklés, gyerekhiány – ezek a tényezők összeadódnak.

Mi az oka annak, hogy a magyar magánszemélyek által rendszerváltáskor privatizált cégek közül sokan nem lettek sikeresek?

A magyar menedzsment- és tulajdonosi réteg sosem volt igazán felkészülve arra, hogy megértse a piac működését. A magyar vállalkozók hagyományosan termékekben, ágazatban, illetve abban gondolkodnak, amit szeretnek. Talán a MOL mondta ki először, hogy nem terméket gyártanak, hanem profitot termelnek.

A magyar vállalatok sikereit hosszú ideig az adta, hogy hiánypiacon működtek, buheráltak. Nagyon fontos az is, hogy nincs komparatív előnyük a multikkal szemben. Ez egyedül az ingatlanbizniszben van, mert ez egy kellően „helyi” ágazat, ahol a helyi tudás és a személyes kapcsolatok jelentenek mindent. A szektor felfutását jelzi az is, hogy „a száz leggazdagabb magyar” összeállításokban is egyre nagyobb részarányt képviselnek az ingatlanozók. Más ágazatokban nem tudunk a nemzetközi szereplőkkel versenyezni. Példaként említhetjük, hogy Futó Péter édességgyártással, Parragh László csempegyártással foglalkozott eredetileg – mostanra, bár gyáriparos körökben mozognak, maradtak az ingatlannál. Az pedig tovább rontja a helyzetünket – és ezt sokszor a magyar gazdaságpolitikusok sem értik –, hogy Magyarország nagyon rossz természeti adottságokkal rendelkezik, amely egy alapvető probléma. Kicsik vagyunk, van egy nyelvünk, amit rajtunk kívül nem beszél senki, mérsékelt égöv alatt vagyunk, ami azt jelenti, hogy nyáron hűteni, télen fűteni, a növénytermesztésben pedig öntözni kell. A magyar mezőgazdaság emiatt romokban van, illetve ezek az adottságok mind behatárolják a magyar gazdaság lehetőségeit, ez pedig megjelenik konkrét vállalkozásokban is.

Sajnos nem csak a kiművelt emberfő számít, nem csak azon múlik a gazdaság sikere, hogy hány diplomásunk van. A magyar gazdaság potenciális növekedése évente maximum két százalék körül van, erre a szerény piacbővülésre alapozva nagyon nehéz jól jövedelmező vállalkozást indítani. Ennél a két százaléknál csak akkor lehet nagyobb növekedést generálni, ha mesterséges módszerekkel – EU-s támogatásokkal, kölcsönökkel – felpumpáljuk a gazdaságot, de ennek meg szokott jönni a böjtje: a fizetési mérleg elszalad, vissza kell fogni a gazdaságot, és a megszorítás olyan mértékben lelassítja a növekedést, hogy visszaesünk az átlagos két százalékra.

Kik voltak azok, akik a 90-es évek elején privatizáltak?

Talán Kolosi Tamáshoz köthető az „osztályvezető-helyettesek forradalma” kifejezés. Jellemzően azok a harmincas-negyvenes fiatalok próbálkoztak vállalkozással, akik valamilyen pozícióban már voltak, és úgy gondolták, hogy meg kell próbálni szintet ugrani ezen keresztül. A többségük családi pénzből, minimális hitelből, saját ingatlanuk jelzálogba adásával jutottak kezdőtőkéhez. Ez igaz a Dunaholdingra, a Caolásokra, vagy a Líra és Lantra. A feldolgozóiparban tipikusan főmérnökök, mérnökök, esetleg igazgatók, de inkább igazgatóhelyettesek vették meg a saját cégüket vagy egy másik tröszti tagvállalatot.

Mi, akik a 90-es évek második felében a privatizáció területén döntési pozícióban voltunk, ezt annak idején nagyon tudatosan támogattuk: nehogy már a cipőgyárakat filozófusok és balett-táncosok akarják megvásárolni. A 90-es években nyugaton nagy divatja volt a külső-belső vevő megkülönböztetésének, ennek szerintem nincs sok értelme. Majdnem mindenki belső vevő volt abban az értelemben, hogy az adott iparágban dolgozott, és megvoltak a kapcsolatai. Évente több száz ilyen tranzakció volt. Jelentős számban voltak stróman ügyletek is, mind a két irányba: egyes esetekben magyarok álcázták magukat külföldieknek politikai és gazdasági okokból, ekkor általában a külföldre csempészett pénzeket akarták visszahozni Magyarországra; máskor külföldiek jöttek be magyarokon keresztül, hogy hozzájussanak helyieknek szánt támogatáshoz (pl. E-hitel, kárpótlási jegy).

Nagyon lényeges, hogy előfordultak keresztfinanszírozások is, amikor magyar nagytőkések egymást finanszírozták bankjaikon keresztül, úgy, hogy jogilag ez nem bizonyult összeférhetetlennek. És sajnos sokan vettek fel nagyon nagy hiteleket bankoktól azzal az alapfeltevéssel, hogy azt úgysem fogják visszafizetni. Ezt a bankok is tudták, 30 százalékos infláció mellett bődületes kamatok voltak, és az emberek nem is fizették vissza ezeket a hiteleket. Ez később persze ráomlott az országra, erre jött válaszul a Bokros-csomag és a bankkonszolidáció, ami gyakorlatilag ’92-től állandóan napirenden volt. A közvélemény nem nagyon értette meg, hogy az államnak nincs más választása, mint kimenteni a bankokat.

A GMK-világ, a fusizás mennyire volt előképe a vállalkozói létnek?

Ezek előfutárok voltak, de például a GMK-k úgy működtek, hogy egy pár száz fős cégben a cég fele benne volt a GMK-ban. Sok esetben ez a bérszabályozás kijátszását jelentette: az emberek nem túlórapénzt kaptak, hanem GMK-konstrukcióban kapták a fizetésüket, ami kedvezőbb adózási feltételeket biztosított. A valódi GMK-s vállalkozói tevékenység sokkal kevésbé volt jellemző. Nagyon kevés olyan GMK volt, ami az anyacég alaptevékenységétől lényegesen különbözött volna, de az biztos, hogy ez az egész egy tanulási folyamat volt. Az emberek elkezdtek számolni, pénzzel foglalkozni, jogszabályokat olvasni, ami önmagában is óriási előrelépés volt. Az is lényeges volt, hogy a 80-as években Magyarországon már viszonylag liberalizált volt a lakáspiac, ami azt jelentette, hogy volt második ingatlan sok családban, amit bérbe lehetett adni, akár cégeknek is. Ez más szocialista országban – például Csehszlovákiában – nem létezett, így nagyon nehéz volt új céget alapítani, mert nem voltak irodák, minden lakásban lakott valaki. Magyarországon az emberek – persze adózásmentesen – kiadták lakásukat, és irodák jöttek létre tízezrével. Ezért viszonylag könnyű volt céget alapítani, ez lehetett jogi iroda, orvosi rendelő, de külkervállalat is.

Sokan a korrupció melegágyaként tekintenek a rendszerváltáskori privatizációra. Ön mit gondol erről? Magyarországon erősen él ez a korrupciós narratíva. Nagyon sokan gondolják úgy, hogy ekkoriban csak az gazdagodott meg, aki lopott vagy csalt. Ám egy jogállamban nagyon nagy különbség van a között, hogy mi az, amit gondolunk, és mi az, amit be is tudunk bizonyítani. Itthon nagyon kevés esetben sikerült bizonyítani konkrét korrupciós ügyeket, egészen pontosan egyetlen ilyen ügyre derült fény az egész privatizáció alatt, 1994-ben, talán az akkori Matáv privatizációja idején. Azt gondolom, hogy hatalommal való visszaélés számos esetben történt: születtek olyan döntések, amikor – sok esetben felsőbb utasításra – részrehajló volt valaki; az viszont nem állja meg a helyét, hogy a privatizációt átszőtte a korrupció.

Nagyságrendjét tekintve a közbeszerzések volumene az elmúlt húsz évben minden évben sokkal nagyobb volt, mint a privatizációs ügyleteke értéke. Az azonban igaz, hogy az állam mindenképpen rossz gazda, akkor is, amikor elad, és akkor is, amikor vásárol.