HÚSZ ÉVVEL EZELŐTT, 2004. AUGUSZTUS 13-ÁN MEGNYITOTTÁK ATHÉNBAN A XXVIII. NYÁRI OLIMPIAI ÉS PARALIMPIAI JÁTÉKOKAT, AMELY AZTÁN MINDEN VÁRAKOZÁST FELÜLMÚLT. EGY ÉVTIZEDDEL KÉSŐBB AZONBAN GÖRÖGORSZÁG GYAKORLATILAG A NEMZETI SZUVERENITÁSÁNAK EGY JELENTŐS RÉSZÉT ELVESZTVE, 25 SZÁZALÉKOS MUNKANÉLKÜLISÉGI MUTATÓVAL, ZÉRÓ GAZDASÁGI NÖVEKEDÉSSEL, 177 SZÁZALÉKOS GDP-ARÁNYOS, ÖSSZESEN TÖBB MINT 325 MILLIÁRD EURÓS ÁLLAMADÓSSÁGGAL A TELJES GAZDASÁGI KILÁTÁSTALANSÁGBA MANŐVEREZTE MAGÁT. EZZEL AZ ATHÉNI OLIMPIA A KÖZVÉLEMÉNY GONDOLKODÁSÁBAN, DE MÉG A KÖZGAZDÁSZ TÁRSADALOM EGY JELENTŐS RÉSZÉNEK A TUDATÁBAN IS A GÖRÖG GAZDASÁGI VÁLSÁG FŐ OKOZÓJA ÉS A BUKÁS SZINONIMÁJA, A JÁTÉKOK ELLENZŐINEK PEDIG A LEGKEDVESEBB ÜTŐKÁRTYÁJA LETT. A VALÓSÁG EZZEL SZEMBEN TELJESEN MÁSRÓL SZÓLT.
A görög adósságválság egyik oka a fiskális fegyelmezetlenség volt, ami a katonai junta 1974-es bukása óta folyamatosan tetten érhető volt az országban. 1960-tól 1973-ig a görög gazdaság minden évet költségvetési többlettel zárt, aztán a hadsereg hatalomból való távozását követően Görögország 1981-ig folyamatosan 3 százalék alatti költségvetési deficitet produkált. Majd az uniós csatlakozást követően bedobták a gyeplőt a lovak közé. Ekkor megkezdődött a nagy jóléti költekezés és a korrupció korszaka, amihez az egymást követő bal- és jobboldali kormányok egyformán asszisztáltak azzal, hogy hatalmasra duzzasztották az állami szférát, rugalmatlanná tették a munkaerőpiacot, fenntarthatatlan szociális és nyugdíjrendszert vezettek be, miközben hagyták az adófizetői morált teljesen eltűnni. Mindennek eredményeként 1993-tól 90 százalék fölé kúszott a görög államadósság. És ha mindez nem lett volna elég, akkor ott volt még a hadsereg teljesen indokolatlan fejlesztése is. Görögország a kétezres évek elején évi 5 milliárd eurót költött hadiipari megrendelésekre, ami a GDP-hez mérten az Egyesült Államok után a legnagyobb katonai kiadás volt az egész világon.
A görög válság másik oka az euró idő előtti bevezetése volt. 2000. január 19-én Görögország a tizenkettedik EU-tagállamként vezette be a közös pénzt, mely fokozatosan növelni kezdte a gazdaságon belül a fajlagos bérköltséget, ami egyre jelentősebb versenyképességi hátrányt jelentett az áruk és szolgáltatások előállításában. Ez pedig az import további erősödéséhez és az export, valamint a devizabevételek gyors gyengüléséhez vezetett. Mindeközben Görögországban turistáskodni is egyre drágább lett a külföldiek számára. Az állam ezzel pedig egyre nyomasztóbb folyó fizetési mérleghiánnyal szembesült, ami annyit jelentett, hogy a lakosság sokkal többet fogyasztott, mint amit megtermelt. Ráadásul a többletfogyasztást külföldről felvett hitelekből finanszírozták a görögök. Ezt viszont egyre olcsóbban lehetett megtenni, hiszen az euró megjelenésével jelentősen csökkent a görög kamatszint, így az állami és a magánszektor egyre több hitelt tudott felvenni változatlan kamatteher mellett.
Mivel azonban a görög kamatszint még így is magasabb hozamot biztosított a befektetőknek, mint a legfejlettebb országok állampapírjai, így egyre több és egyre olcsóbb pénz áramlott be a helyi gazdaságba. A hitelezők azt feltételezték, hogy baj esetén az Európai Központi Bank (EKB) és az összes többi eurózóna-tagállam megsegíti majd Görögországot. Amikor a Nasdaq dotcom részvényei összeomlottak 2000 februárjában, az euró bevezetését követő alacsony kamatkörnyezetnek és az olimpiai fejlesztéseknek köszönhető megugró gazdasági növekedés tudta Görögországot a víz felett tartani. Csakhogy amikor 2008 szeptemberében a New York-i székhelyű Lehman Brothers, a világ egyik legnagyobb befektetési bankja összeomlott, a bankközi piacok az egész világon befagytak, a hitelezés leállt, a világgazdaság recesszióba zuhant, így pedig a bankok meglévő hitelállományának egyre nagyobb része vált dinamikusan problémássá.
A súlyos szerkezeti és versenyképességi problémákkal küszködő görög gazdaságot pedig ez a pénzügyi és gazdasági sokk mindenkinél gyorsabban és jobban megviselte. Ráadásul olaj volt a tűzre az új kormány 2009. októberi bejelentése, miszerint a korábbi államadósságra és a költségvetési hiányra vonatkozó számok manipuláltak voltak. A bejelentett 13 százalékos hiány kétszerese volt az előző kormány becsléseinek, és négyszerese a Stabilitási és Növekedési Paktum által megengedett mértéknek. Közvetlenül ezt követően Görögország teljes adósságát a GDP 130%-ára értékelték át, ami több mint kétszerese az EU-szerződésekben rögzített 60%-os törvényi határnak. Ez azonnali és nagyon súlyos bizalmi válsághoz vezetett a piacokon, aminek köszönhetően nagyon jelentősen megugrottak a görög kötvényhozamok és csődkockázati felárak (Credit Default Swap – CDS). Ez pedig annyit jelentett, hogy Görögország nem tudta tovább finanszírozni a piacról a költségvetési és a folyó fizetési mérleg hiányát.
Ebben a helyzetben egy eurózónán kívüli más ország hagyta volna leértékelődni a valutáját, hogy így ellensúlyozza a versenyképességi problémáit. Pénznyomtatással pedig megvédte volna a bankrendszerét, és elkezdte volna elinflálni az állam adósságának egy részét, megteremtve ezzel az esélyt a pénzügyi egyensúly helyreállítására. Magyarország gazdasági és versenyképességi problémái 2009–2011 között olyan súlyosak voltak, a görög példa pedig annyira ijesztő, hogy innentől kezdve én magam is arra az álláspontra helyezkedtem, hogy nem elégséges a maastrichti elvárások teljesítése, ezért az euró bevezetését Magyarországnak teljesen le kell vennie a napirendről, és nem is kell vele foglalkoznia, amíg nem látjuk a görög dráma végét és a következményeit. Legalábbis addig nem, amíg nincsenek a makrogazdasági mutatóinkon túl a magyar gazdaság versenyképessége is nyugat-európai szintekkel összemérhető állapotban. Az eurót ugyanis csak jól szabad bevezetni.
A görög válság azonban messze túlmutatott önmagán. Mivel az EU-szerződések nem határoztak meg semmilyen automatikus mechanizmust egy euróövezeti ország és annak a bankrendszerének a megmentésére vonatkozóan, ezért hamarosan Írország és Portugália is sokkal magasabb kamatok mellett tudta magát a piacról finanszírozni. Ugyanis ezt a két országot érintette leginkább a globális recesszió a náluk kialakult fenntarthatatlan ingatlan-fejlesztési és
-finanszírozási buborékoknak köszönhetően, ami pedig a lakásárak összeomlásához vezetett. Egy év leforgása alatt négy euróövezeti ország, Ciprus, Görögország, Írország és Portugália igen közel került ahhoz, hogy dönteniük kelljen az államcsőd vagy az euróövezetből való kilépés között, amennyiben a többi tagállam nem nyújt nekik sürgősségi hitelt. Azzal mindenki egyetértett, hogy egy európai bankcsőd hullám mindennél pusztítóbb lett volna, ezért azt minden áron el kellett kerülni.
Végül attól félve, hogy a krízis hamarosan Olaszországot és Spanyolországot is elkaszálja, 2011-ben az EU két, összesen 700 milliárd eurós nagyságú állandó mentőalap, az Európai Pénzügyi Stabilitási Eszköz (EFSF – European Financial Stability Facility) és az Európai Stabilitási Mechanizmus (ESM – European Stability Mechanism) létrehozásáról döntött azzal a céllal, hogy adott esetben hitelt nyújtson a pénzügyi nehézségekkel küzdő eurózóna-tagországoknak.
A két alap elégséges méretű lett ahhoz is, hogy adott esetben Olaszországot és Spanyolországot is egyszerre meg tudja menteni. Mindeközben az EKB döntött az OMT-program (Outright Monetary Transactions) elindításáról, mely lehetővé tette a jegybanknak a válság során bajba került euróövezeti országok kötvényeinek vásárlását, és a bankjaiknak nyújtandó hosszú lejáratú kedvezményes hiteleket. A fiskális szabályozás és annak felügyeletét szintén megerősítette az EU. Ennek köszönhetően a tagállamok előterjesztésre kerülő költségvetési terveit előzetesen az EU-nak jóvá kell hagynia. Továbbá a tagállamok kötelesek nemzeti egyensúlyi költségvetési szabályokat és eljárásokat kialakítani az uniós szintű szabályok és monitoring szerint. Az EFSF, az ESM és az EKB csak azokat az országokat segíti pénzügyileg, amelyek elkötelezték magukat egy ilyen eljárás mellett. Végül az EU egy három pillérből álló „bankunió” kiépítésébe kezdett. Az Egységes Felügyeleti Mechanizmus (SSM – Single Supervisory Mechanism) rendszerszinten a jelentős bankok felügyeletét jelenti.
Az Egységes Szanálási Mechanizmus (SRM – Single Resolution Mechanism) az EKB által felügyelt csődhelyzetben lévő bankok szanálására vonatkozik, és egy egységes szanálási alapra támaszkodhat. Végül az EU Bizottság 2015 novemberében javaslatot tett az Egységes Európai Betétbiztosítási Rendszer (EDIS – European Deposit Insurance Scheme) kialakítására.
A Maastrichti Szerződés által elképzelt monetáris unió korábban félkész projekt volt, amelyből hiányoztak a megfelelő biztosítékok és mechanizmusok a tagállamok közötti pénzügyi szolidaritás vészhelyzetben történő életbe léptetésére vonatkozóan. Azonban a 2012–2015-ös euróválság során elfogadott reformok elmélyítették mind a fiskális, mind a pénzügyi integrációt az euróövezeten belül. A rendszer hatékonyságának a nagyszabású tesztjére alig öt évet kellett várni. A 2020-as koronavírus-járvány, majd a 2022-es ukrajnai orosz invázió okozta energetikai sokkot már nem követte újabb bank-, hitel- és pénzügyi válság az eurózónán belül. Tehát igaza lett Jean Monnet-nek, az EU egyik alapító atyjának, aki az 1976-ban publikált emlékirataiba ezt jegyezte le: „Mindig is hittem abban, hogy Európa válságokon keresztül épül majd fel”. Monnet magyarázatot is kínált a válságok kreatív hatására: „Az emberek csak akkor fogadják el a változást, ha szembesülnek a szükségszerűséggel, a szükségszerűséget azonban csak akkor ismerik fel, ha az életük már válságba került.” Ami igaz az emberekre, az még inkább igaz az EU-ra, amely nehéz döntésho-zatali eljárásokkal és a kollektív cselekvés minden vele járó nehézségével működik. Összességében elmond-ható, hogy a végrehajtott reformok eredményeképpen egyetlen ország sem szakított az euróval, az eurózóna pedig megmaradt és megszilárdult.
2008 nyara és 2009 tavasza között 230-ról 316-ra (37 százalékot), majd 2020 és 2022 között 334-ről 433-ig (30 százalékot) gyengült a forint az euróval szemben, komoly lendületet adva ezzel az inflációnak, a magyarok elszegényedésének, a megtakarítások devizába történő átvándorlásának és a magyar fizetőeszköz iránti lakossági bizalmatlanságnak. Ráadásul mindkét válság azonnal világszinten is a legsebezhetőbb országok sorába emelte Magyarországot. A két súlyos gazdasági krízis és az eurózóna megerősítése együttesen az elmúlt évek során visszahoztak a közgazdászok azon táborába, akik azt vallják, hogy a forint mára már sokkal inkább akadálya, mint támasza a versenyképességünk további fejlődésének. Éppen ezért úgy gondolom, hogy ideje első lépésben egy politikai-szakmai konszenzust kialakítani arról, hogy pontosan milyen feltételek teljesülése esetén kezdeményezze a mindenkori magyar kormány az eurózónába történő belépésünket.
Fontos, hogy mindenki pontosan lássa, hogy milyen hosszú az előttünk álló út, és mikor fogunk megérkezni. A folyamat felgyorsítása érdekében pedig szükséges már most a retorikai fordulat, valamint a konkrét reálgazdasági lépések terén a gazdaságpolitikai prioritásaink közé emelni az euró mihamarabbi bevezetését.
