SANTIAGO GUERRERO, ÚJ-MEXIKÓ ELNÖKE PALOTÁJÁNAK KEDVES KIS ZUGÁBAN MORFONDÍROZOTT. HISZEN TEXASNAK IS VÉGÜL ÖSSZEJÖTT. TEXAS, A LONE STAR STATE MINDIG IS KAKUKKTOJÁSKÉNT TEKINTETT MAGÁRA, NAGY ÉS GAZDAG „KINT IS VAGYOK, BENT IS VAGYOK” ÁLLAMKÉNT. MINDIG IS IGYEKEZETT MAGÁNAK A LEGTÖBB KIVÉTELT ELÉRNI A FÖDERÁLIS SZABÁLYOZÁS ALÓL. VÉGÜL ODÁIG VITTE ŐKET A LENDÜLET, HOGY A NÉPSZAVAZÁSON TÖBBSÉGET KAPOTT AZ EGYESÜLT ÁLLAMOKBÓL TÖRTÉNŐ KILÉPÉS.
Persze, nem volt egyszerű, hiszen a többi tagállam (és persze főleg Washington) nagyon harapós volt, nem siettek segíteni a szétválás folyamatait. De Texas ereje és tartalékai, és persze az olajvagyon másfél-két évtized alatt eljuttatták az új országot oda, hogy viszonyai normalizálódtak az USA-val, a kereskedelmi kapcsolatok nagyrészt visszaerősödtek, és más fontos gazdasági viszonylatokban is újraalakultak világszerte. Átmeneti, néhány év mélypont után a megkérdezett texasiak többsége úgy nyilatkozott, hogy összességé-ben jól járt: Texas büszke, független, és még így önálló-an is bent tudott maradni a világ tíz leggazdagabb országa között. Persze a NATO is nem sok idő után tagjai közé emelte, nemigen maradhatott volna ki belőle.
Guerrerónak mindez eléggé tetszett. Latinos vére volt talán az oka, hogy nagyon nem szerette ő sem, ha mások diktálnak, ha nem ő hozhat meg minden döntést. Nagyszámú híve váteszként tekintett rá.
A washingtoni bürokraták, a „deep state” sokszor keresztbe tett, s ezt ők nem nézték jó szemmel. Egyáltalán nem volt véletlen az „Új-Mexikó az új-mexikóiaké” szlogen – már nem emlékezett, hol hallott ehhez hasonlót először, de nagyon illett rájuk. Ha más nem, hát az állam neve világosan megmutatta, hogy Új-Mexikónak egyébként sem a távoli kelet, a szövetségi főváros, hanem dél felé kell figyelnie, arra vannak a valódi érdekeltségei, mondhatni „testvérei”, a nagy latin család. Az állam lakosságának közel fele latin, ezzel első ebben a rangsorban, még Texas is „csak” 40 százalékon állt. Az otthonok jelentős részében ennek megfelelően spanyolul beszélnek, és bizony nem is mindenki beszéli igazán jól az angolt – szinte idegen nyelvnek számít néhol, a föderáció által megkívánt nyelvnek, amely nem vert gyökeret.
Persze, a szíve mélyén igazából Guerrero is tudta (még ha erről nem is beszélt), hogy Új-Mexikó kicsit más, mint Texas. Az egy főre jutó jövedelemben csak két állam maradt mögötte a rangsorban, mindenki más megelőzte Új-Mexikót. Gazdasága az Egyesült Államokénak a fél százalékát sem tette ki (Texas közel 9%-ot). Így persze, aki kicsit utánagondolt, azt is tudta, hogy a szövetségi állam jelentős átcsoportosításokkal járul hozzá az állam működéséhez: az államban generált adóbevételek további kétszeresét adta át, s ez a kétszeres szorzó volt a legmagasabb, az összes állam viszonylatában. A foglalkoztatottak több mint negyede ugyancsak a szövetségi kormány alkalmazottja volt.
De ezek nem jelenthetnek leküzdhetetlen akadályt! Az öntudatot nem lehet vajas kenyérrel megvásárolni. Nyilvánvalóan támaszkodni lehet a testvéri világ olyan sikeres, már sokszor bizonyított országaira, mint a „régi” Mexikó, Argentína (sőt akár a féltestvér Brazília), és persze Kína sem véletlenül sertepertélt errefelé is, nekik is értelemszerűen érdekes egy új, független ország Észak-Amerikában. Nem utolsósorban, a nagy testvér Texas is segíteni fog, velük összefogva komoly és dicső jövő vár Új-Mexikó országára.
Ezzel is kampányolt. Elhívta a latin világ legnagyobb csillagait. Megígérte, hogy a saját törvényeiket saját magukra fogják szabni. Hogy nem mások fogják meghatározni, mi nőjön a földből az Albuquerque-t körülvevő területeken, és hogy ki mennyit locsolhat – a víz is az új-mexikóiaké. Elmondta a választóknak, hogy a sok új szabadkereskedelmi megállapodás, amelyet meg fog kötni néhány éven belül a világ legnagyobb piacait jelentő országokkal, bőségesen jobb lesz annál, mint amivel a szövetségi állam úgymond „segít”. Az újonnan létrejövő ország számtalan munkahelyet fog majd biztosítani, minden polgára bőségesen tud majd dolgozni, alkotni, saját családját előtérbe helyezni.
De azért, őszintén, végül magát is meglepte, hogy a szavazók a kiválás mellett döntöttek. Nem nagy többséggel, de azért egyértelműen, 1,5 százalék többséggel. Persze úgy történt, ahogy várni lehetett: a tanultabbak, nagyvárosiak képezték a maradni vágyók tömbjét, míg a többiek, és ezen belül is főleg a délebben lakók a távozást preferálókét. De aznap éjjel már mindegy volt: „New Mexit is New Mexit”, ahogy bömbölték a hangszórók, „Completemos Nuevo Mexit”!
Azt az éjjelt követően azonban a másnap gyorsan jött. A szövetségi kormány elnöki rendelettel másnap reggel lezárta a határokat Arizona, Utah és Colorado felé, a híres négy-állam (Four Corners) pontot sem tudták innentől megközelíteni a turisták. Ami azonban igazán megdöbbentette Guerrerót, hogy még azon a héten megjelentek a falépítő gépek, és hamarosan magas falak vették körül Új-Mexikót. Texas és (régi) Mexikó erre nem szánta el magát, de ők is megsokszorozták a határvédelmi katonaság létszámát. Egyikük sem kívánta, hogy Közép-Amerika felől túl nagy áramlás induljon országaikon keresztül vagy azok irányába. Egy dolog a testvériség, egy másik a praktikusság.
Az események meglehetősen gyorsan peregtek ezt követően is. Az elválás jogi dokumentumai megszülettek, ezekben a szövetségi állam semmilyen kedvezményeket nem szándékozott tenni, és nem is tett. A pénzügyi transzferek csapjai gyorsan záródtak. A kétmilliós népességből mintegy 500 ezren döntöttek a kivándorlás, azaz lényegében az USA-ba történő bevándorlás mellett, amelyet a szövetségi kormány nemigen akadályozott.
Azóta eltelt hat év. Valahogy a mexikói, argentin, brazil, kínai és más barátok sem siettek annyira az új beruházásokkal, kereskedelmi kapcsolatokkal, nem úgy alakult, hogy ez számukra igazán racionális vagy lényeges lett volna. Az Egyesült Államok kormánya is világossá tette, egyértelmű nyilvános, és feltehetőleg még egyértelműbb nem nyilvános üzeneteivel, hogy mit nem tűr meg a határai túloldalán. Kínát például folyamatosan csalogatja ez a lehetőség, de a veszélyeket többszörösének érzékeli.
Persze, Texas valamennyire segíti Guerrerót, de ez – legalábbis eddig – csak arra elég, hogy a nép Nicaragua vagy Haiti szintjén éljen. A függetlenségnek ára van, ezt éppenséggel Nicaragua is tudja.
A népnek, illetve annak a részének, amelyik Új-Mexikóban maradt, ez láthatóan megfelel. Olyan sok választása már nincs is. Mára sokkal kevésbé engedik át az országot mégis elhagyni vágyókat a határokon, nem igazán látják az USA szomszédos államai, de Texas sem, hogy mit hoznának nekik. Még Mexikó is finnyás…
Guerrero pedig palotája kedves kis zugában gyönyörködik a naplementében. Fia, Santiago Junior kedvesen mosolyog rá. Érzi, hogy már nem kell sokat várnia.
Holtzer Péter