Új sorozatunkban az IMAP horvátországi tagjának, az Ascendant Capital tulajdonosának Forbes-ban megjelent cikkeit közöljük. Jurgis Oniunas ugyan horvát problémákat vesz górcső alá írásában, de a párhuzam Magyarországgal zavarba ejtő.


Az oroszországi születésű amerikai filozófusnő, Ayn Rand 1957-ben adta ki az „Atlasz vállat von” című remekművét. A kitalált történet egy olyan társadalomról szól, ahonnan a „a világ mozgatói”, mint a termelők, építők, mérnökök, feltalálók, a társadalom legproduktívabb tagjai, egyenként tűnnek el, amíg nem marad senki, aki tudná, hogy miképp lehet bármit is csinálni – a vasút leáll, a termény nem jut ki a piacra, az acélkohók kihűlnek, a társadalom motorja lefullad. A hatalom másodrangú, középszerű bürokraták kezébe kerül, akik úgy reagálnak a válságra, hogy egyre több kontrollt gyakorolnak, illetve kontrollal fenyegetnek kiáltványok és szabályok kiadásával, de mindhiába.

A következmény, hogy „a világ mozgatói” egy hagyományostól teljesen eltérő sztrájkba lépnek, ugyanis nincsenek követeléseik. Az általános erkölcsi felfogás szerint ezt az ördögtől való, másokat csak kizsákmányoló csoportot meg kell regulázni, meg kell törni, hogy beteljesüljön a társadalmi elvárás: tűnjenek el végleg. Történetünk az egyéni kreativitás szerepéről, a szabad piacgazdaságon alapuló társadalomról és a kormányzati kényszer bukásáról szól. A könyv hősei, akik harcolnak a „fosztogatók” ellen – azok ellen, akik a magas adókat, az állami tulajdont, az állami költést, szabályozást és újraelosztást szorgalmazzák. Azoknak a kormányhivatalnokoknak, akik ellopják és saját javukra fordítják a mások által így termelt javakat, még külön helyet is fenntartanak a pokolban a könyv szerint.

Nagyon erőteljes a mű, már megjelenésekor sokan támadták és dicsérték egyszerre, miközben még ma, 50 év elteltével is rendkívül népszerű, ezen persze nem csodálkozhatunk. Szinte mindennap láthatjuk magunk körül a szerző által leírt társadalom jellemzőit. Nemrégiben egy jól ismert politikus a költségvetés parlamenti vitájában azt javasolta, hogy néhány kiválasztott bank és telekommunikációs cég profitját 15 százalékos adóval kéne sújtani, mondván: „észre sem vennék”. A tragédia, hogy vélhetően a népesség többsége egyetért a javaslattal.

A munkanélküliség és az alulfoglalkoztatottság fenntarthatatlan szintet ért el Horvátországban. Sok ötlet van arra, hogy miképp kéne a „gonosszal” megküzdeni, de én csak két lehetőséget látok – teremts egy beruházásbarát környezetet, hogy tőkét és know-how-t tudj vonzani, és szabadítsd fel a vállalkozókat a szabályok és a magas adók terhe alól. Ez sokkal nehezebb, mint ahogy hangzik. A befektetésbarát környezet nem csupán az adókedvezményekről és az ingyen területről szól.  A lényeg a magántulajdon szent elvének védelme, ami egy kompetens, fair és korrupciótól mentes igazságszolgálta-tást is jelent. Annak felvetése, hogy a kormány önkénye-sen vegyen el 15 százalékot a nagy cégek nyereségéből, a magántulajdon iránti tisztelet teljes tagadása.

Az Egyesült Államokban a munkavállalók több mint 50 százaléka 500 munkavállalónál kevesebb embert foglalkoztató cégeknél dolgozik. Nem ismerem a horvát statisztikákat, de itt vélhetően magasabb az arány. Ezek olyan cégek, melyeket igazi vállalkozók alapítottak és futtattak fel, olyan vállalkozók, akik áldozatot hoztak, kockázatot vállaltak, keményen dolgoztak és értéket teremtettek. Útközben pedig milliók számára adtak munkát, biztonságot. Véleményem szerint ők a mi társadalmunk valódi hősei, „a világ mozgatói”, akik csak annyit kérnek, hogy cégük kormányzati beavatkozás nélkül növekedhessen, egy ésszerű adó-, és rugalmas munkaerő rendszerben, ahol gyorsan tudnak reagálni a piac esésére vagy növekedésére. Ezek az emberek a mi ügyfeleink.

Mondok néhány példát: A két barát, akik úgy kezdték felépíteni vállalkozásukat, hogy reggel tanultak, délután árulták, összerakták termékeiket, szüleik pedig megtakarításaikat arra költötték, hogy megvegyék az első kamionnyi alapanyagot, majd odáig jutottak tíz év alatt, hogy most 100 embernél is több munkavállalójuk van.  A számítástechnika legendássá vált vállalkozója, aki 50 millió dolláros cégét úgy indította, hogy a háború alatt igencsak keresett számítógépeket importált, adott szavával és jó hírnevének felhasználásával finanszírozva a beszerzéseket.

A négy mérnök barát, akik egy kilenc országban működő céget építettek fel, és melybe később beszállt egy nemzetközi befektető is, hogy ne csökkentsék tovább piaci részesedését.
A férj és feleség, akik egy olyan horvát márkát teremtettek, ami franchise partnereken keresztül mára az egész mediterrán térségben jelen van.
A korábbi iparos, aki két mérnök-tervező céget épített fel és több mint 300 munkavállalóval exportálja termékeit, szolgáltatását szerte Európába.
És többszáz ilyen példát lehetne még sorolni… Ők azok az alkotók, akik nemcsak saját alkalmazottaiknak adnak munkát, de tucatnyi beszállítónak, alvállalkozónak, akik szintén értéket teremtenek és adóznak az állam felé, hogy mi élvezhessük a közszolgáltatásokat. A bevételek hatékonyságot nélkülöző felhasználása, a lopás, a korrupció vagy a rossz gazdálkodás felháborodást kellene, hogy kiváltson minden gondolkodó polgárban.

Egy fúziós vagy kivásárlási ügyletnél a befektető számára a legfontosabb kérdés a menedzsment. Minden pénzügyi és piacelemzés vagy átvilágítás másodlagos, ahhoz a kérdéshez képest, hogy vajon a vezetés és a kulcspozícióban lévő munkavállalók maradnak-e a cégnél. Ha nem, akkor nem valószínű, hogy bárki is érdeklődne. A hozzáértő vezetés a legritkább és legértékesebb eszköze egy cégnek. Azok a tulajdonosok, akik nyugdíjba vonulásuk előtt nem gondoskodnak a megfelelő menedzsmentről, idővel rájönnek, hogy a sikeres eladás érdekében el kell halasztani a kivonulást. Hogy az új menedzsment jól működjön ösztönzőkre, magas fizetésre, bónuszokra van szükség. A demokrácia központi elvét, az egyenlőséget, sokszor félremagyarázzák. Az egyenlőség igazából azt jelenti, hogy minden embernek vannak egyetemes emberei jogai és mindenkit egyformán kell megítélni a törvény előtt. Nem azt jelenti azonban, hogy minden ember munkája egyenlő vagy, hogy többet kéne elvenni attól, aki többet ad hozzá a társadalom boldogulásához. Ez a szocializmus ideája, amit formálisan társadalmunk elutasít, de így is helyet kap az emberek nagy részének gondolkodásában. Egy igazságos és fair adórendszer hosszabb távon több munkahelyet jelent és az adóbevételeket is növeli, ugyanis az elfogadható mértékű adó befizetése vonzóbb, mint az adócsalás.

Gazdaságunkban számos ígéretes jel is megmutatkozik. Az a tény, hogy fiatal informatikus
diákjaink arany- és ezüstérmekkel tértek haza az „IT világbajnokságról” arra enged következtetni, hogy van tehetségünk nemzetközi színvonalú cégek felépítésére. De ha nem teremtjük meg azt a környezetet, amivel itthon tarthatjuk őket, akkor hamarosan repülőre ülnek a Szilikon-völgy felé. Nagyon sok tehetség már el is hagyta Horvátországot a magasabb fizetés és a vállalkozásbarát üzleti környezet kedvéért. Ezeket az erőforrásokat jelen pillanatban elveszítettük. Olyan gazdaságokat segítenek a fejlődésben ezek az elmék, mint az USA, Kanada vagy Ausztrália. El kéne azon gondolkodni, hogy miképp tudjuk visszahozni őket, hogyan tudnánk fejlődésre alkalmas környezetet teremteni számukra saját hazájukban. Jó példát vehetünk Indiáról. Az 1990-es években indiai doktorok, mérnökök, informatikusok és vállalkozók segítették az amerikai informatikai és biotechnológiai boomot. Amikor India kinyílt és felszabadították a gazdaságot, számos „világmozgató” tért haza, ami az emberiség egyik legnagyobb gazdasági ugrását eredményezte.

A másik nagy problémakör, amivel szembesülünk, hogy a hozzáértő emberek nem akarnak a köz szolgálatába állni, vagy pláne politikusok lenni. Persze van számos kivétel, számos olyan tehetség, aki nagyon rossz körülmények közt végez jó munkát. De sok esetben a politikai vagy a közszolgálati szerepvállalást csak meggazdagodásra használják fel és nem arra, hogy nemes küldetésként legyenek a társadalom javára. Sajnos a hozzáértés távol tartja magát a párthűségtől. Ennek eredménye, hogy válságos időszakban nincs elég szaktudás, szellemi kapacitás, hogy megküzdjünk azokkal a valós problémákkal, amikkel szembe kell néznünk. A valós és látható korrupcióellenes küzdelem, a közszolgáltatások és a bürokrácia átfogó reformja minden szinten talán visszahozhatja politikai rendszerünk méltóságát.

Az Amadeus című filmben, ami Mozart életéről és küzdelméről szól a bécsi udvar hasztalan szabályai ellen, Mozart ellenfele, az öreg és őrült Antonio Salieri, a silányság védőszentjeként tűnik fel. Minden társadalomnak és minden kornak megvan az a törekvése, hogy az innovációt elfojtsa, hogy a másképp gondolkodókat, a láthatóan élesebb elméket akadályozza. Az ilyen akadályok ellen folytatott harc viszi előre a társadalmat. Ezeket az akadályokat fel kell ismernünk saját társadalmunkban és minden erőnkkel harcolni ellenük.