INTERJÚ DR. SZABÓ TAMÁSSAL, A MAGÁNSZEMÉLYEK PRIVATIZÁCIÓS TEVÉKENYSÉGÉRŐL
Dr. Szabó Tamás magyar közgazdász, politikus, országgyűlési képviselő. Az MDF, majd 1996. márciustól 2002-ig az MDNP politikusa; parlamenti képviselő 1990 májusától 1998 áprilisáig; közben a privatizációért felelős tárca nélküli miniszter volt 1992 januárjától 1994 júniusáig. Politikusi pályája befejezése óta egy MBI-folyamat keretében, befektető társaival, egy veszprémi középvállalat tulajdonosaként és a Mária Rádió elnökeként tevékenykedik.
Mennyit tudunk arról, hogy kik és hogyan privatizáltak a 1980-as és az 1990-es években Magyarországon?
Akik irányítóként vagy adminisztrátorként, vagy akár tevőlegesen részt vettek benne, azok köztünk élnek. Ők be tudnak számolni arról, hogy mi és hogyan történt az emlékeik szerint. De szisztematikus kutatása ennek a korszaknak nem történt.
Milyen volt az a gazdasági környezet, melyben a privatizáció megtörtént? Melyek voltak a 80-as évek kommunista gazdaságának fő jellemzői, melyek a előkészítették a privatizációt, különösen a magánszemélyek által végrehajtott privatizációt?
A 80-as évekre több olyan folyamat beérett, melyek eredőjeként többezres nagyságrendben voltak olyan szakemberek, akik fiatalok és tapasztaltak voltak, és volt valamennyi tőkéjük is. A folyamatok közül a legfontosabb a mezőgazdasági termelőszövetkezetek és más termelő vállalatok mellett kialakult melléküzemágak, melyek keretében vezetői vagy dolgozói kezdeményezésre a fő tevékenységtől jelentősen eltérő tevékenységet indítottak a vállalatok.
Ilyen lehetett a három nagy állami vállalat (egy sütöde, egy édesipari vállalat és egy mezőgazdasági termelőszövetkezet) által létrehozott Detki is.
Pontosan. Ezeknek a cégeknek a jellemzője az volt, hogy valódi piaci igényre alapultak, és létrehozásukkor és működtetésükkor a melléküzemágak vezetői valódi döntési szituációkban képződtek, „gyakorlatoztak”. Mindezt akkor még nem saját befektetett tőkéjük kárára, hanem az állami vállalat befektetését felhasználva tudták tenni. Másik folyamat, ami az egyének menedzsmenttudását javította, a 80-as években elterjedt „bérletes üzemeltetés” volt. Ezres nagyságrendben jelentek meg olyanok, akik kis boltokat, kis üzemeket magánalapon működtettek, és a használt ingatlanért, esetleg eszközökért bérleti díjat fizettek. Ehhez tartozik még az is, hogy kis részben megmaradtak korábbi magán kisiparosok (pékek, cipészek stb.) – az 50-es évek államosítása nem volt teljes, volt, aki megtarthatta kis magánüzletét. És nem szabad elfelejtkezni arról sem, hogy a 80-as évekre a hazai (akkor még állami) vállalatok egy olyan helyzetbe kerültek, ami ma is jellemzi őket; mivel sokuknál az 50-es, 60-as években alakult ki a vezetés, ezek a vezetők a 80-as évekre nyugdíjaskorba kerültek. Tehát ez az évtized a vezetői generációváltás évtizede volt; a 90-es évekre a szocialista vállalatokat már egy fiatal vezetői réteg irányította, amelynek még bőven volt ideje a privatizációban részt venni.
Mekkora volt ezeknek az állami cégvezetőknek az önállósága?
Nagy, és a 80-as évek közepétől még nagyobb. A cégvezetők a teljes értékláncon át szervezték a folyamatokat; ők voltak felelősek a termelésért (a tervgazdasági rendszer a 80-as évekre már csak makrogazdasági szinten működött), a finanszírozás megszervezéséért és a termékek piacon való értékesítéséért. 1985-től aztán bevezetésre került a vállalati tanácsi rendszer; az állami cégek legalább 90%-nál bevezették a vállalati önigazgatást, amiben a tanácsok már végképp mint tulajdonosok hoztak döntést. Ennek a modellnek a továbbélése ma is megfigyelhető; a Herendi Porcelánmanufaktúra ilyen elvek szerint működik ma is; persze nem vállalati tanács átörökítése, hanem egy munkavállalói részvény program keretében alakult ki az a tulajdonosi kör, mely sok száz munkavállaló tulajdonosi részvételén és az általuk választott képviselők általi tulajdonosi képviseleten alapszik. A cég persze átment rosszabb és jobb időszakokon is, de ez szerintem nem a modell, hanem a vezetők döntéseinek és persze a piac változásának köszönhető inkább. A vállalati tanácsok persze szabályok mentén működtek; bérgazdálkodásra pl. volt szabályozás; a külkereskedelem is szabályozott keretek között folyt, az impexeken keresztül. De például a beruházási döntések és a beruházások finanszírozásának megszervezése teljesen vállalati tanácsi hatáskör volt.
Hogyan érte a hazai vállalati szektort a rendszerváltás?
Strukturálisan készületlenül. Nem volt cégtörvény; bár Sárközy professzor vezetésével viszonylag gyorsan megszületett a cégekkel kapcsolatos jogszabály, de amíg az nem volt, a még élő 1875-ös kereskedelmi törvény alapján alakultak a vállalatok. 1992-ig nem született meg a privatizációs szabályozás; olyan jogszabály viszont már 1989-ben kijött, mely a legalább 5%-ban külföldi tulajdonban levő cégeket óriási adókedvezménnyel támogatta. Még a régi rendszer utolsó kormánya gondoskodott „néhány dísztárgy” eladásáról, például ekkor került a ma már ismét privát tulajdonban lévő Tungsram a GE kezébe. Az 1990-ben felállt új kormány gyorsan társaságosította az állami cégeket, és 1992-re született meg a privatizációt átfogóan szabályozó törvény. Ekkora az addigi változásokat túlélő cégek nagy része társasági formájukat tekintve felkészült a privatizációra.
Milyen lehetőségei voltak magánszemélyeknek az állami cégek megvételére?
Ahogy említettem korábban is: emberanyag volt, tudás és tapasztalat volt, bizonyos mértékig tőke is volt. A magyar kormány pedig támogatást nyújtott, mégpedig olyan mechanizmusok által, mint a munkavállalói rész-vényprogramok előnyben részesítése, az egzisztencia-hitel vagy a privatizációs leasing. Ezeken a technikákon keresztül arra vállalkozók viszonylag kevés pénz kockáztatásával (akár a tranzakciós érték 5%-nak saját erőként való felhasználásával) is vehettek társaságokat.
Ma is sok a potenciálisan megvehető cég. Befektetőt kevesebbet találunk. Ön szerint mi ennek az oka?
Tőke és lehetőség ma is van. Én egyértelműen humán problémának látom a kérdést. Tudás és tapasztalat hiányzik – független, szabad, piaci alapon működő menedzsmentek hiányoznak. És ez nem csak a felső vezetői szinten jelentkező probléma; gyakran a közép-vezetőt réteg kialakítása és pótlása is nehéz (mint ahogy egyébként baj van a szakmunkások és betanított munkások szintjén is). Általánosan leromlott a munka-morál – és ez megjelenik a cégvásárlásra nyitottak alacsony számában is. Szerintem ezt a helyzetet két szinten kell kezelni: menedzsmentiskolákat kell indítani, és olyan befektetési alapokat kell létrehozni, melyek kivásárlásokat is tudnak támogatni. Emellett külföldön élő, magyarul beszélő menedzsereknek és cégvásárlóknak külön „Gyere haza-program”-ot dolgoznék ki a cégátadási kérdések felgyorsítására.
