A 2019-ES SIKERES INDULÁS UTÁN 2020-BAN ISMÉT CMBP KÖNYVKLUBOT SZERVEZTÜNK. AZ ESEMÉNYT A GYÖNYÖRŰ, BELVÁROSI HONVÉD UTCAI SZECESSZIÓS KÁVÉZÓBAN, A CAFE SECESSIO-BAN TARTOTTUK, NAGYJÁBÓL NEGYVEN ÉRDEKLŐDŐ RÉSZVÉTELÉVEL. A BEVEZETŐ GONDOLATOKAT PŐCZE BALÁZS, A MITO KOMMUNIKÁCIÓS ÜGYNÖKSÉG KREATÍV IGAZGATÓJA OSZTOTTA MEG A HALLGATÓSÁGGAL, MAJD PEDIG MÉSZÁROS ANTÓNIA VEZETÉSÉVEL ALEXA NOÉMI, PŐCZE BALÁZS, SIVÓ IMRE ÉS SZŰCS DÁVID BESZÉLGETETT A KÖNYVRŐL ÉS AZOKRÓL A GONDOLATOKRÓL, MELYEK BENNÜK A KÖNYV KAPCSÁN MEGFOGALMAZÓDTAK. A BESZÉLGETÉS SORÁN A RÉSZTVEVŐK KÜLÖNFÉLE HÁTTERE (ÜZLET, KUTATÁS, TANÁCSADÁS ÉS KÖZSZFÉRA) BIZTOSÍTOTTA, HOGY AZ ÖNIGAZOLÁS DINAMIKÁJÁT TÖBB ASPEKTUSBÓL IS ÁTTEKINTHESSÜK.

Vigyázat: a könyv elolvasása veszélyes. Ha megtesszük ugyanis, rájövünk, hogy úgy vagyunk bekötve, hogy sok dologra egyszerűen rosszul emlékszünk; ha tehát emlékeinkre hagyatkozunk, gyakran tévedünk.

Ötven évvel ezelőtt Leon Festinger amerikai pszichológus beépült egy csoportba, amely úgy gondolta, hogy a világ december 21-én véget ér.

A tudós, aki arra számított, hogy aznap nem lesz vége a világnak, kíváncsi volt, hogyan viselkedik majd a csoport december 22-én? Elutasítják-e vajon a prófétát, aki a világvége hazugságát táplálta beléjük? Éppen ellenkezőleg, nem tettek így. És pont azok maradtak a legelvakultabb tanítványok, akik mindenüket feladták: eladták a házukat, és az összes pénzüket a szektába fektették. Festinger ezt a viselkedést azzal a túlságosan is emberi igénnyel magyarázza, hogy igazoljuk a múltbeli cselekedeteinket. Ezt ő „kognitív disszonanciának” nevezi – egy olyan belső feszültségnek, amely akkor fordul elő, amikor két „megismerést” (ötletet, hitet vagy véleményt) tartunk fenn, amelyek ellentmondanak egymásnak.

Aronson és Travis kiváló könyve arról szól, hogy miként enyhítjük ezt a feszültséget a saját belső konszenzu-sunk elérése érdekében. A szociálpszichológus szerzők, akik könyvüket 2008-ban írták, egy, az akkori időkben nagyon aktuális politikai példát is hoznak a kérdésre. Hogyan lehet belső harmóniát találni, ha valaki, aki elsőre támogatja országa vezetőjét az iraki invázió kérdésében, megtudja, hogy soha nem létezett olyan tömegpusztító fegyver, amelyről a vezető annyira meggyőzően beszélt? Hogyan lehet ezt a feszültséget feloldani?

Könnyen. Egy ilyen ember elsőként visszautasítja, hogy elfogadja a tömegpusztító fegyverek hiányát (végül is bármikor előkerülhetnek), és amikor minden remény elhal, azt állítja, hogy egyébként más hasonlóan fontos kényszerítő okok voltak az invázióra, mint például a demokrácia elterjesztése és a terrorizmus felszámolása.

A kérdéses vezető, mivel ez egy amerikai könyv, természetesen George Bush. De az európai olvasóknak is releváns a kérdés – ők behelyettesíthetik Tony Blairt is Bush helyett; a történet ugyanaz marad. Valójában, amikor a szerzőknek össze kell foglalniuk az önmegmagyarázás mechanizmusát egy rövid gondolatban, akkor egy brit politikushoz, Lord Molsonhoz (1903–1991) fordulnak, aki szerint: „Megvizsgálok minden további bizonyítékot, hogy alátámasszam a véleményt, amit már kialakítottam.”

Az agy MRI vizsgálatai megerősítik, hogy amikor disszonáns információkkal szembesülünk, az agyunknak azok a területei, melyek az érvelésért felelnek, leállnak. És nem csak a politikusok engedik meg maguknak az önigazolást. Melyikünkkel nem történt meg, hogy egy drágább készülék megvásárlása előtti hetekben hosszú órákat töltöttünk azzal, hogy meggyőzzük magunkat, hogy az olcsóbb termék megbízhatatlan vagy egyenesen veszélyes?

De hogyan oldjuk meg azt a kognitív disszonanciát, amikor egyrészt azt gondoljuk, hogy rendes emberek vagyunk, ugyanakkor azt is tudjuk, hogy fájdalmat okoztunk ártatlan embertársunknak?

Kérdezze ezt meg minden olyan gyerektől, aki fiatalabb testvérével verekszik. „Én jó vagyok, és megütöttem – érvel –, ezért biztosan megérdemelte.” Ez egy ördögi kör. Az agresszió önmagát igazolja, ami aztán csak több agressziót vált ki, és így a szerzők lépésről lépésre vezetnek minket az iraki invázió során elkövetett szörnyűségek és mindazon tettek felé, melyeket hozzánk hasonló emberek követtek el; emberek, akik a saját maguk világában tisztességesek voltak, nem olyan szörnyek, mint amilyennek mi szeretnénk látni őket.

És amikor eljön a beszámolók ideje, nem marad más, mint hogy a tisztességes emberek az önmegmagyarázás tollával írjanak. A memória lesz a fő sorvezető, mondják a szerzők, egyfajta beépített történészként – ami aggasztó, tekintettel mindazokra a hiányosságokra, melyeket a memória megbízhatósága kapcsán mára a pszichológusok megismertek.

Ugyanis emlékeink felidézése nem olyan, mint egy kazetta visszajátszása. Inkább, ahogy ez a könyvben részletesen bemutatásra kerül, „úgy néz ki, mint egy film néhány össze nem kapcsolt képkockája, ami alapján ki kell találni, hogy mi lehet a jelenet többi része”. És tekintettel a belső nyugalom és konzisztencia kialakításának szükségességére, természetes, hogy az emlékeinket úgy fogjuk rekonstruálni egy történethez, hogy ezáltal megmeneküljünk a szégyenérzettől, amit olyan általunk elkövetett cselekedetek kapcsán érzünk, melyek disszonánsak a saját magunkról kialakított képünkkel.

„Ha hibák történtek – mondják a szerzők –, a memóriánk segít bennünket abban, hogy úgy emlékezzünk, hogy azokat más követte el”. Ez egy olyan meghökkentő megfigyelés, hogy a gyógyszereken használatos figyelmeztetésekhez hasonlóan minden publikusan elérhető önéletrajz és politikusi monográfia címlapjára fel kellene, hogy kerüljön. És annyira meghökkentő, hogy mi úgy gondoltuk, hogy minden vállalatvezetőnek és vállalattulajdonosnak ismernie kell, hogy beépíthesse a saját döntéshozatali folyamataiba. Ezért ajánlottuk a könyvklub keretében megismerésre a könyvet.