cegertek_84_03AMIKOR EGY TULAJDONOS TÁRGYALÁSOKAT FOLYTAT CÉGE ÉRTÉKESÍTÉSÉRŐL, SZÁMÁRA A MEGHATÁROZÓ DÖNTÉSI KRITÉRIUM (ÁLTALÁBAN) AZ ELADÁSI ÁR. EZZEL ÖSSZHANGBAN TAPASZTALATAINK SZERINT AZ ÁRMEGÁLLAPODÁS MEGSZÜLETÉSEKOR TÖBBEN HAJLAMOSAK AZ ÜGYLETET LÉNYEGÉBEN MEGKÖTÖTTNEK TEKINTENI, A SZERZŐDÉSES DOKUMENTÁCIÓ KITÁRGYALÁSÁT PEDIG ELSŐSORBAN JOGI FELADATNAK GONDOLJÁK.

A helyzet nem ennyire egyszerű. Eladói oldalon tisztában kell lenni azzal, hogy egy vállalatértékesítési tranzakcióhoz kapcsolódó részvény (illetve üzletrész) adásvételi szerződés összetett megállapodás-rendszert rögzít, amely összességében azt szabályozza, hogy az adott ár milyen információk alapján, milyen feltételekkel kerül megállapításra, illetve kifizetésre. Egyoldalúan „vevőbarát” feltételek növelik annak az esélyét, hogy a vételárként megkapott összeg a későbbiekben akár jelentősen is módosulhat. Első pillantásra jogi szőrszálhasogatásnak tűnő részletkérdések is jelentős üzleti következménnyel járhatnak, ezért fontos, hogy az eladó jól átlássa a komplex feltételrendszer legfontosabb csomópontjait – természetesen támaszkodva hasonló ügyletekben tapasztalt jogi tanácsadó értékes támogatására.

Az alábbiakban (a részletekben való elmélyülés és pontosság igénye nélkül) áttekintjük egy ilyen megállapodás-rendszer néhány legfontosabb kérdését.

Az ügylet tárgya

Alapkérdés a tranzakció tárgya, amely lehet a céltársaság szélesen értelmezett eszközei – ideértve a tárgyi eszközök mellett például szerződéseit, alkalmazottait is –, vagy annak részvényei/üzletrészei. Vevői oldalról nézve a kockázatokat mérsékli, ha nem egy, néha színes múlttal és kötelezettségekkel rendelkező társaságot vásárol. Az eladó ezeket a kockázatokat adott esetben jobban tudja kezelni, így azok vállalásával az eladási ár magasabb lehet, mintha a céget adná el. Eltérőek ugyanakkor a két struktúra adózási következményei – eszközök értékesítésekor a vállalatnak társasági adó fizetési kötelezettsége keletkezhet, illetve a társaságba befolyó összegnek a tulajdonos számára történő kifizetésnek további költségei vannak, melyet az árajánlat értékelésekor figyelembe kell venni. Az eszközértékesítés alkalmazhatósága iparáganként eltérő – például akadályt jelent, ha az eszközök átruházása jelentős költségekkel jár, illetve szabályozó hatóságtól vagy ügyfelektől nehezen beszerezhető jóváhagyásra lenne szükség.

Mennyi az annyi?

A záráskor fizetendő vételár pontos megállapításával kapcsolatos alapvető dilemma abból ered, hogy a tranzakciós megállapodás aláírásakor még azonnali zárás esetén sem ismert az a pontos pénzügyi helyzet, amellyel a vevő a zárás napjától átveszi az eladótól a társaságot. Az egyik szokásos megoldás az, hogy a vételár rögzítésre kerül korábbi időpontra vonatkozó, már rendelkezésre álló pénzügyi kimutatások alapján, a szerződés pedig részletesen szabályozza, hogy az eladó milyen jogcímeken juthat a pénzügyi kimutatások dátumát követően a cégből származó bármilyen kifizetéshez.

A másik megközelítés szerint aláíráskor az addig rendelkezésre álló információk alapján előzetes vételár kerül rögzítésre, majd záráskor kifizetésre. Ezt követően a zárási (vagy akörüli) napra elkészülő záró pénzügyi kimutatásokból egy, a tranzakciós dokumentumban rögzített képlet alapján kiszámításra kerül a tényleges vételár, ezt követően a felek a tényleges és az előzetes vételár különbségével elszámolnak.

A vételár teljes rögzítése aláíráskor az első módszer szerint az eladónak az összeg tekintetében biztonságot jelent – a zárómérleg alapján történő árkiigazítás ugyanakkor a vállalat által a zárási időpontig termelt teljes készpénzt az eladónál hagyja, így növeli a teljes vételárat.

A vételárat megállapító árformula jellemzően a felek által megállapodott készpénz- és hitelmentes teljes vállalatértékből indul ki, amelyet csökkentve a zárómérlegben szereplő hitelállománnyal, növelve a pénzeszközökkel, illetve szükség esetén módosítva a működőtőke korrekcióval jut el a vételárként ténylegesen kifizetésre kerülő tőkeértékig. Ezen korrekció azért szükséges, mert a zárás időpontjában a működőtőke szezonális vagy egyéb okok miatt lehet kiugróan magas, vagy éppen alacsony. A felek ezért az aláírást megelőzően megegyeznek a működőtőke elvárt, szokásos szintjében, az attól mért eltérést pedig a vételárban rendezik.

Ilyen kiigazítás hiányában például egy nagy szállítói számla ki nem fizetésével a zárást megelőzően növelni lehetne a pénzeszközök állományát, így a vételárat. A szokásos szintet meghaladó szállítóállomány azonban az átlagos szint alá csökkenti a működőtőkét, amit az átlagos szintre korrigálni (nem meglepő módon) pont az adott késleltetett szállítói számla összegével lehet, így összességében a számla vételárra gyakorolt nettó hatása semlegesítésre kerül.

További bonyodalom, hogy sok ügylet esetében – különösen igaz ez olyan középvállalatokra, ahol az eladó az ügyletet követően is valamilyen formában hozzájárul a vállalat sikeréhez – a vételár egy része függ a zárást követő időszak üzleti teljesítményétől is.

Ezzel a módszerrel a vevő megosztja a zárás utáni kockázatokat az eladóval, továbbá ösztönzi őt a működés további támogatására. Az eladó számára ez nyilván kötöttséget jelent, ugyanakkor segítheti a teljes ár maximalizálását, különösen, ha erősen növekvő vállalatról van szó. Ezek az „earn-out” struktúrák jellemzően a zárást követő két évre szólnak, a késleltetett kifizetés általában a teljes vételár 20–30 százalékát teheti ki. A teljesítmény mérésének alapjául leggyakrabban EBITDA, illetve árbevétel, ritkábban más pénzügyi vagy egyéb mutatók szolgálnak. Ezen struktúrák elvi tisztasága mellett komoly gyakorlati kérdéseket vet fel, hogy a vállalat teljesítményét olyan időszakban mérik, amikor azt már az új tulajdonos kontrollálja.

Bátor vagy vak?

Egy vevő jellemzően komoly energiát és költségeket szán arra, hogy az ügylet megkötését megelőzően elvégzett átvilágítás révén információhoz jusson a céltársaságról. Informáltsága ugyanakkor az esetek nagy részében így is csak részleges – csak zárást követően derül ki, hogy a megvásárolt ló tényleg bátor, vagy vak, esetleg még kehes is. A vevő ezért a tranzakciós dokumentumban igyekszik rögzíteni, hogy milyen információk alapján fizette meg az adott vételárat, és ha később új információ kerül elő, vagy valamilyen állítás nem bizonyul igaznak – és ebből kár származik – vissza akarja kapni a vételár egy részét.

Az eladó érdeke (nem meglepő módon) hogy minél kevesebb legyen a tér esetleges utólagos kiigazításra. Az ehhez kapcsolódó tárgyalások kiindulópontja eladói oldalról általában az, hogy az adatszobában feltárásra kerültek a vállalat üzleti, jogi és pénzügyi dokumentumai, azokat a vevő az átvilágítás során átvizsgálta, így számára az ott szereplő minden információ, illetve kockázat ismert. Ha pedig később a vevő számára már ismert kockázatból következik be kár, akkor azért az eladó már nem tartozik felelősséggel.

A vevő úgy érvel, hogy az adatszobában informálódott ugyan, de mivel az üzletet és a társaságot az eladó ismeri, támaszkodni csak az eladó által tett specifikus állításokra tud. Jellemzően a vállalat üzletmenetére vonatkozó sok tucat részletes állítást, úgynevezett szavatossági nyilatkozatot kér az eladótól. Ha később valamelyik szavatossági nyilatkozat hamisnak bizonyul és ebből kár származik, azt meg akarja téríttetni az eladóval. Ezen általános megtérítési kötelezettségtől pedig a vevő csak az eladó által a dokumentáció részeként specifikusan feltárt és az általa elfogadott kockázatok esetében kíván eltérni.

Ebben a kérdésben az egyensúly és a megállapodás az átvilágítás eredményétől, iparágtól és ügylettípustól függően hosszas tárgyalások eredményeként alakul ki. Ezek során a felek a szavatossági nyilatkozatok és megtérítési kötelezettségek logikai rendszerén túlmenően arról is megállapodnak, hogy az eladó megtérítési kötelezettségét időben és összegszerűen hogyan korlátozzák. Az időbeni korlátozás tekintetében jellemzően a zárást követő 12–24 hónapos intervallumban születik megállapodás. Ennyi idő alatt a vevő már alaposan megismeri a céget, egy vagy két pénzügyi év zárását és auditálását felügyeli, így az esetleges kockázatok reálisan már a felszínre kerülnek. Az összegszerű korlátozást leggyakrabban a teljes vételár 15–50 százalékos sávjában látjuk szóródni.

A felek az általános korlátozás mellett egyes tételekre eltérően állapodhatnak meg. A tulajdonjogra vonatkozó korlát például a gyakorlat szerint a teljes vételár összege, míg az elmaradt adózásból származó kötelezettségek időbeli korlátja jellemzően az adóévtől számított öt (+egy) év, megegyezően a NAV bírságolási határidejével.

A vevő számára az eladó megtérítési kötelezettsége természetesen annyit ér, amennyit baj esetén ténylegesen be tud hajtani. Az eladó esetleges fizetési kötelezettsége fedezeteként szolgálhat bankgarancia, a vételár egy részének késleltetett kifizetése, speciális biztosítás, illetve a leggyakrabban letéti (escrow) számla. Utóbbi esetén a vevő a vételár egy részét zárolt letéti számlára fizeti, ahonnan az eladó esetlegesen felmerülő fizetési kötelezettsége rendezésre kerülhet.

A letéti számlára fizetendő összeg jellemzően a vételár 10–20 százaléka körül alakul, az összeghez az eladó általános megtérítési kötelezettségének lejártakor jut hozzá.

Végül, de nem utolsósorban: a tranzakciós dokumentáció számára kedvező feltételeiért a (potenciális) eladó már akár évekkel az ügyletet megelőzően is tehet. A vállalat szervezeti, pénzügyi, jogi és adminisztratív folyamatainak áttekintése, az általános felkészítése az ügyletre jelentősen csökkentik a tényleges és a vevő által érzékelt kockázatokat, így az eladó kedvezőbb helyzetből kezdheti meg a tárgyalásokat.

Nagy Kálmán
ügyvezető igazgató
Concorde MB Partners
kalman.nagy@cmbp.hu