NAPJAINKBAN A MAGYAR GAZDASÁG EGYIK KOMOLY KIHÍVÁSA A HAZAI KÖZÉPVÁLLALATOK ÁTÖRÖKÍTÉSÉNEK KÉRDÉSE. A CONCORDE MB PARTNERS SAJÁT ELEMZÉSE SZERINT A HAZAI GAZDASÁGBAN KÖRÜLBELÜL 2000 KÖZEPES, ILLETVE NAGYVÁLLALAT MŰKÖDIK, AMINEK DEFINÍCIÓJA AZ 1 MILLIÓ EURÓ VAGY ANNÁL NAGYOBB EBITDA ÉVES TELJESÍTMÉNY. ENNEK FELE VAN HAZAI MAGÁNTULAJDONBAN, 45%-A KÜLFÖLDI CÉGES TULAJDONBAN, 3%-A ÁLLAMI KÉZBEN, 1%-A TŐZSDÉN.

A magántulajdonban – túlnyomó részben egyébként hazai magántulajdonban – lévő, körülbelül ezer hazai közepes és nagyvállalat tulajdonosainak átlagéletkora 2018-ban 65 évre emelkedett. Ez önmagában nem jelentene problémát, ugyanakkor a közép- és nagyvállalatok körében folytatott, közel húszéves munkánk alapján kijelenthetjük, hogy ezeknél a cégeknél a cégtulajdonos személye túlnyomó többségben megegyezik az alapítóval és az ügyvezetővel, illetve sok esetben a teljes menedzsmenttel, vagy a menedzsmentfunkciók nagy részének viselőjével is. Ez tapasztalataink szerint komoly problémát jelent akkor, ha a cégtulajdonos eladás mellett dönt – a CMBP londoni kollégái több iparágra is bemutatták, hogy értékromboló, ha a cégeladó magánszemély az eladáskor még a menedzsment aktív részese, esetleg a menedzsment-feladatok nagy része az ő vállát nyomja.

A CMBP mindennapi céges tranzakciókat érintő tapasztalataiban azonban nem csak a fenti kínálati probléma jelenik meg. Probléma van a keresleti oldallal is. A hazai magánszemély vállalkozók szinte kivétel nélkül külföldi vevőben reménykednek. A 2000-es években valóban triviális volt, hogy egy hazai középvállalatnak adódik német, holland vagy osztrák középvállalati kérője, a 2008-as gazdasági válság óta azonban ez sajnos már korántsem magától értetődő. Az okokat mi sem fejtettük meg teljeskörűen. Talán a határokon átnyúló finanszírozás megnehezülése, esetleg a magyar piac mint magas növekedési potenciállal rendelkező piac vonzóerejének csökkenése, vagy a politikai-szabályozói kockázatok megnövekedése eredményezhette ezt. Vagy az, hogy a nyugat-európai középvállalatok közül, amely be akart lépni Magyarországra, az már megtette, illetve akár az is, hogy sok hazai középvállalat nem dinamikus piacon mozog; ugyanakkor a CMBP szakemberei sokszor tapasztalják, hogy magyar cégek akár százas nagyság-rendben is felkeresnek potenciális külföldi vevőket egy-egy projekthez, de ezek közül senki, vagy csak nagyon kevesen mozdulnak meg a felkínált lehetőségre.

Ilyenkor merül fel hazai potenciális vevők keresésének lehetősége és szükségessége. A gyakorlati tapasztalatunk az, hogy ez sem sokkal egyszerűbb, öt okból kifolyólag:

  • MBO – management buyout, amikor a menedzsment vásárol – nagyon ritkán működőképes, hiszen alig vannak a tulajdonostól független és számottevő, mobilizálható tőkével rendelkező menedzserek.
  • A tulajdonos-menedzserek ráadásul nemcsak a fő döntéshozatali, hanem sokszor a legtöbb középvezetői funkciót is maguknál tartják; nagy tehetséggel menedzselik cégüket a termelés, a kereskedelem, a termékfejlesztés és a gazdasági ügyek buktatói között, és olyat nehezen találnak, aki mindezeket a funkciókat hasonló szinten betöltené.
  • Versenytársak nem vásárolnak, mert (1.) tapasztalataink szerint senki nem bízik a másik cégében, tudva, hogy a saját cégében korábban milyen kockázatok voltak; (2.) a sokszor EU-s támogatásokból finanszírozott fejlesztések iránya nem feltétlenül a piaci koncentráció.
  • A versenytársak tulajdonosi köre pont annyira idős, hogy nem bővülésen, hanem kilépésen gondolkodnak ők is.
  • Végül pedig további problémát jelent, hogy hiányzik a tudásbázis a beolvasztásra, illetve az adminisztrációt tekintve kevés cég készül fel arra, hogy másik céget integráljon.

Harmadik potenciális vevőkör lehetne a hazai magánszemély befektetők köre. Azonban ők sem kifejezetten aktívak; tapasztalataink szerint azok, akiknek jelentős befektetni való pénzük van, oly módon akarnak invesztálni, hogy a cégvezetés, illetve annak kialakításának nyűgével már nem akarnak foglalkozni. Sajnos azok is kevesen vannak, akik MBI, azaz management buy-in befektetőként saját felhalmozott tőkéjük befektetésével vágnának cégvásárlás megszervezésébe. Ebbe a menedzsment átvétele, a befektetői és finanszírozói kör megszervezése, illetve a tranzakció lebonyolítása is beletartozna.

A helyzet súlyosnak látszik. A következő öt évben becslésünk szerint minimum 200-300 hazai középvállalatot érintő tranzakciónak kellene megtörténnie, azonban nem látszik, hogy honnan lesz majd ennyi befektető. A probléma évek óta húzódik, anélkül, hogy a kiút látszódna. A CMBP szakembereiben felmerült: a 90-es évek elején történt már egyszer a magyar gazdaságban egy komoly tulajdonosi átrendeződés, akkoriban is több száz cég cserélt gazdát. Az közismert tény, hogy már akkoriban is voltak magánszemély tulajdonosok, de az valahogy nem (volt) publikusan ismert tudás, hogy pontosan hány céget privatizáltak, illetve ezek közül mennyi került magánkézbe. Az persze világos, hogy a mai privát kézben lévő középvállalatok túlnyomó része nem privatizáció során került magánkézbe, hanem inkább a 90-es évek start-upjaiból fejlődtek (hiszen akkoriban sokan know how-t, piacot vagy más, nem vállalati tranzakcióhoz kapcsolódó eszközt privatizáltak, új cég alapításával). Mégis érdekesnek tűnik az, hogy kik és hogyan jutottak a rendszerváltást követő évtizedben arra, hogy magánszemélyként a privatizációnak a cégvásárlásban megnyilvánuló fajtáját válasszák. Mindemellett nem volt világos, hogy mekkora tömegről beszélhetünk: a CMBP által megkérdezett szakértők pár tízre, esetleg egy-két százra tették a magánsze-mélyek által végrehajtott cégvásárlásos privatizációt a 90-es években. Mint az alábbiakban bemutatjuk, ez nagyságrendileg is téves adat. Igaz ez akkor is, ha a legtöbb magánszemélyek által végrehajtott privatizáció nem cégvásárlás volt – mi találtunk egy adatbázist, amiből kiderült, hogy számos hazai magánszemély komolyabb vagyonokat fizetett cégek megvásárlásáért.

A CMBP egy, a Bankárképző Mentorprogramban részt vevő egyetemista segítségével, 2018 februárjában kutatásba kezdett, aminek célja annak megállapítása volt, hogy (I) a privatizáció során hány magánszemély vásárolt céget; (II) mi volt ezeknek a tranzakcióknak a háttere, és kik voltak azok, akik céget vásároltak. Előtte azonban felelevenítjük a szocialista vállalatok irányítási modelljét, ami kulcsfontosságúnak tűnik annak megválaszolására, hogy mi volt a háttere a magánszemélyek általi céges privatizációnak.

1 / A vállalati menedzsmentek és a privát vagyonok kialakulása

1.1. A szocialista vállalat irányítási modellje

Ahhoz, hogy megértsük, hogy milyen körülmények között, milyen formában jött létre vállalkozói réteg a magyar szocializmus közel 40 évében, elengedhetetlen megismernünk, hogy milyen struktúrában működtek az állami vállalatok, amelyek a gazdasági tevékenységek meghatározó részét lefedték. A következőkben az ipari és szolgáltatási szektor állami tulajdonban lévő válla-latainak tulajdonosi-irányítási modelljét mutatjuk be.

A Mihályi Péter által kidolgozott elméleti modell a hagyományos kétszereplős, megbízó-ügynök modellekkel szemben három szereplőt foglal magában, melyek (1) a paternalista országos vezető és a hozzá kapcsolódó intézmények, (2) a párt és az állami bürokrácia, valamint (3) a vállalati menedzsment. A paternalista vezér alatt a legtöbb esetben a kommunista párt éppen regnáló vezetője értendő, a pártot és az állami bürokráciát a központi bizottság, a minisztériumok, a szakszervezetek vagy a területi irányító szervek alkották, míg a vállalati menedzsment a vállalatok működését meghatározó 1-10 fős menedzsmentréteg. Mindhárom szereplő bizonyos szempontból a saját tulajdonának tekintette a vállalatot, jogi helyzettől függetlenül. Így a hatalmon is ezen három szereplő osztozott, a súlyok az éppen aktuális berendezkedés függvényében azonban jelentősen különbözőek voltak.

A szocialista vállalatirányítási rendszer fontos jellemzője volt a folyó termelési és a beruházási tevékenységek feletti kontroll éles különválása. A folyó ügyekben a vállalat menedzsmentje viszonylag nagy szabadságfokkal rendelkezett: a napi ügyekbe, a termelésbe, az operatív irányításba a pártállami vezető vagy a bürokrácia nem szólt bele. Ez természetesen hatékonysági kérdésként is értelmezhető: az államnak kapacitása sem volt ilyen szoros irányítási struktúra kialakítására. Ezzel szemben a beruházási döntések minden korszakban, mindenhol a keleti blokkban az állam hatáskörében maradtak, mivel ez a magasabb szintű gazdaságirányítás fontos eszköze volt.

A mai helyzettel összehasonlítva megállapítható, hogy óriási a különbség az akkori és a mai viszonyok között: az állam mint tulajdonos nem tudott cégeket menedzselni, így kialakultak független menedzserek.

1.2. Magánvagyonok felhalmozódása 1968–1990

A világháború és a kommunista hatalomátvétel a magánszemélyek által tulajdonolt vagyonok elvesztését, kollektivizálását hozta. Sztálin 1953-as halálától kezdve Magyarország a szocializmus klasszikus gazdasági rendszerétől egyre erőteljesebben távolodott, ezzel párhuzamosan kezdtek kialakulni a magángazdaság kezdetben még burkolt, majd egyre látványosabb formái. Ez azt eredményezte, hogy a kilencvenes évekre kialakultak viszonylag komoly magánvagyonok, melyek egy része, ahogy majd később megmutatjuk, a privatizációban is részt vett, cégvásárlás formájában.

1.2.1. A klasszikusan második gazdaságban végzett tevékenységek

A magángazdaság első megjelenése az 1960-as évek elejére tehető, amikor másodszor is megindult a „mezőgazdaság szocialista átszervezése”, azaz a parasztság termelőszövetkezetekbe kényszerítése. Ezt a hatalom úgy próbálta elfogadhatóbbá tenni, hogy engedélyezték az úgynevezett háztáji gazdaságok önálló művelését. A háztáji a második gazdaság, vagyis a fő munkahely mellett végzett gazdasági tevékenységek összességének az egyik legmeghatározóbb eleme volt. Az átlagosan egy hold méretű háztáji gazdaságokban intenzív növénytermesztés és állattenyésztés folyt, ezen javak felett pedig a termelők szabadon rendelkezhettek, a terményeket és állatokat a gazdák szabadon piacra vihették.

A magánvagyonok halmozódása ezt követően az új gazdasági mechanizmus 1968-as bevezetésével kapott új lendületet. A gazdaság működésének racionalizálása – ugyan változó intenzitással – korábban is napirenden volt, azonban a politikai vezetés csak a 60-as évek közepén kötelezte el magát az átfogó reformok mellett. Ez azért vált egyre sürgetőbbé, mert a gazdasági növekedés extenzív forrása, a mezőgazdaságból az iparba áramló népesség egyre csökkent. A mezőgazdaságban dolgozók aránya az 1949-es 54 százalékos szintről 1960-ra 38 százalékra, 1970-re 25 százalékra csökkent.

A reform nem kérdőjelezte meg a meglévő tulajdoni viszonyokat, a tervezhetőséget és a felülről szabályozást, illetve a párt irányító és kezdeményező szerepe továbbra is domináns maradt. Azonban kialakultak a termelőszövetkezeti melléküzemágak, ahol ipari termelés és szolgáltatás folyt. A termelőszövetkezeti gazdálkodás kötöttségeinek csökkenése és az egyre növekvő vidéki munkaerőfelesleg hatására egyre több településen fogtak melléküzemági termelésbe (melyek később a 90-es évek start-upjainak, azaz a mai feldolgozóipari magáncégeknek sokszor alapjaiként szolgáltak), és a rendszer is elnézőbb volt a korábbi évekhez képest, így szélesedett az egyre kevésbé rejtett második gazdaság. Az évtized végére a rendszer felismerte a kisiparosok és a kiskereskedők szükségességét is, illetve új kisvállalkozói formák jelentek meg. A kisvállalkozói réteg gyarapodott. A már említett háztájizás mellett érdemes még néhány alapfogalommal megismerkednünk.

A szocialista második gazdaság szótára, a teljesség igénye nélkül:

  • Fusizás, maszekolás: főállású munka mellett, mellékállásban, sok esetben titokban végzett munka, amellyel a munkás esetenként saját főnökét is megkárosította. A fusizást jellemzően a munkáltató tulajdonában lévő eszközökkel, alapanyagokkal, infrastruktúrával végezték.
  • Gebin: a pártállami időkben végzett vendéglátói vállalkozás pontos elszámolási kötelezettség nélkül.
  • (V)GMK: (vállalati) gazdasági munkaközösség. A vgmk-k nem valós társaságok, hanem a vállalatok munkatársaiból álló csoportosulások, amelyek a vállalat eszközeit felhasználva, a vállalat üzemeiben termelve pluszmunkákat vállaltak. Az anyavállalattal vagy külső partnerekkel szerződtek, jellemzően általános üzemi költségeket nem fizettek tevékenységük után.

Azt azonban fontos megemlíteni, hogy a korszak kisvállalkozói aligha feleltethetők meg a mai kisvállalkozói szerepfelfogásnak. A jelen kor vállalkozójának egyik meghatározó jellemzője, hogy tevékenységével kockázatot vállal. Mivel azonban a második gazdaságban végzett tevékenységek gyakran állami eszközökön, másodállásban, biztos egzisztencia mellett folytak, ez akkoriban csak korlátozottan valósult meg. A következő, 1988-as forrás ezt remekül szemlélteti:

„Nincs még egy olyan ország a világon, ahol a lakosság olyan nagy hányada tanulna vállalkozni, és ez mégis úgy történik, hogy a régi kereteket nem kellett összetörni, lehetővé vált a politikai hatalom kontinuitása. Nálunk a lakosság kétharmad része igen biztonságos vállalkozói iskolába járhat. A munkaviszonyból vagy nyugdíjként megkapja a létminimumhoz szükséges biztonságos fizetést, és igénybe veheti az állam szociális ellátását. A biztos fix mellett viszont bőven van lehetősége kisvállalkozásokra. Ez a kockázat nélküli vállalkozás teljesen új a társadalmak történetében.” – Kopátsy Sándor, 1988; idézi: Mihályi Péter.

1.2.2. A vagyonszerzés egyéb, alternatív formái

Borvendég Zsuzsanna történész kutatásaira és Az „impexek” kora című könyvére alapozva megállapítható, hogy külkereskedelmi vállalatok és az azok hátterében működő titkosszolgálatok tevékenységének hatására már a hatvanas évektől kezdve komolyabb illegális tőkekiáramlás zajlott Magyarországon. Ezeknek a vállalatoknak kiemelt szerepe volt a rendszerben, mivel az állami cégeknek nem volt exportjoga, így termékeiket helyettük is az állami exportvállalatok közvetítették. A rendszer szándékoltan úgy épült ki, hogy az illegális pénzmozgások felderíthetetlenek maradjanak, mert a titkosszolgálati szervek is ezeken a vállalatokon keresztül finanszírozták tevékenységeiket. A nagyobb összegek eltüntetésére alkalmas rendszert kihasználva ezen vállalatok vezetői és a pártállami elit – a korabeli hivatalos jövedelmekhez képest – jelentősebb vagyonra tett szert. A felhalmozott pénzek egy része külföldi – főként bécsi – bankszámlákon, illetve külföldi vállalatoknál landoltak. Szerződések és bizonylatok hiányában azonban igen nehéz ezek nyomára bukkanni.

Az mindenesetre feltételezhető, hogy ezek az illegális vagyonok bizonyos mértékig szerephez jutottak a privatizáció korai szakaszában is. A 80-as évektől komoly valutaínség alakult ki az országban. Magyarország hatalmas adósságállománnyal küszködött, amelyet valutában kellett törleszteni, exportteljesítményünk viszont ehhez képest csak lassan javult. Ebben az időszakban már volt lehetőség vegyes vállalatok létrehozására, amelyet épp a valutahiány miatt az állam jelentős adókedvezményekkel támogatott. Feltételezhető, hogy ennek hatására nagyobb mennyiségben jelenhetett meg offshore (azaz külföldről visszaáramló) tőke hazánkban.

A vagyonszerzés egy másik, jellegzetes módja volt az illegális kereskedelem, a csempészés. A szocialista gazdaságra jellemző áruhiányon a hazai ipar próbált segíteni, azonban a nehezen beszerezhető, magas technológiaintenzitású termékek sok esetben nyugatról érkeztek az országba, olyanokon keresztül, akik valamilyen okból kifolyólag utazhattak. Ezen kiváltságosok közé tartoztak a diplomaták és a sportolók is. A Kádár-korszak egyes szakaszaiban váltották egymást az éppen aktuális slágertermékek, amelyek között megtalálhatóak voltak a különböző divatcikkek, mint az orkánkabát, a farmer, a kvarcóra vagy a nejlonharisnya; a műszaki termékek, például zseb-és táskarádiók, magnókazetták, zsebszámológépek; illetve különböző élvezeti cikkek is, például márkás nyugati cigaretták. A KGST-piacokon jelentős csempészhálózatok alakultak ki, melyeken keresztül a szocialista tömb életminőségbeli különbségei is érzékelhetőek voltak.

Mindezen tevékenységek hatására megindult a hazai magánvagyon felhalmozódása. Ez közel 25 évig, a rendszerváltásig tartott. Ez alatt az időszak alatt a legtöbb esetben ugyan az állami vállalati tőkéhez távolról sem hasonlítható, mégis jelentős vagyon halmozódott fel a lakosság körében – elsősorban ingatlan formájában. Jelentőségét csak növeli, hogy a korszakban nagyon kis kezdőtőkével is értelmezhető bevételt generáló vállalkozást lehetett indítani. Kicsit kontextusba helyezve az akkori viszonyokat érdemes megemlékezni a balatoni lángossütőkről és fagylaltosokról, akik a Kádár-kor újgazdagjai voltak. A magánvagyonok halmozódásával megjelentek az infrastrukturális feltételek is: jogászok, banki hitelezők segítették így vagy úgy a magyar kisvállalkozókat.

2. A magánszemélyek által végzett privatizáció időszakai

2.1. A privatizáció kezdeti szakasza, a spontán privatizáció

Az állam az új gazdasági mechanizmussal, majd azt követően, a 70-es években is jelentős mértékben decentralizálta a vállalati működést. Ezen folyamat csúcsosodott ki 1985-ben, amikor a vállalatok 80%-ánál önkormányzati formát vezettek be, amelyek súlya és érdekérvényesítő képessége fokozatosan erősödött. Az önkormányzó vállalatot a vállalati tanács, a közgyűlés és a küldöttgyűlés irányította. A vállalati tanács 50%-át maguk a munkavállalók választották, az állami szervek ekkorra csak törvényességi felügyeletet gyakoroltak a vállalatok felett. Az 1988-ban bevezetett társasági törvény már lehetőséget adott arra is, hogy az állami vállalatok új cégeket létesítsenek. A menedzseri réteg ráeszmélt, hogy a rendszer fokozatos bomlása hatására egyre kedvezőbb helyzetbe kerülnek, így szép lassan beindult a spontán privatizáció, amelyet a mai napig heves viták öveznek.

A spontán privatizáció az 1988. évi, Gazdasági társaságokról szóló VI. törvény hatályba lépésével kezdődött, és az Állami Vagyonügynökség 1990 márciusában történt megalakulásáig tartott. Az időszakot egyesek az állami vagyon szétrablásával azonosítják, mások az alulszabályozottság elismerése mellett pozitív hatásait is kiemelik. Tipikus formája során bár számos jogi és számviteli kiskaput kihasználtak, mégis nehezen nevezhető a jelenség tisztán lopásnak. A folyamat során az állami nagyvállalatok menedzsmentje a vállalatok gyáregységeit társasági formába szervezte, amikbe az eszközöket apportként, áron alul juttatták be az anyavállalatból, míg saját részükről lényegesen felülértékelt szellemi tulajdonnal járultak hozzá a saját tőkéhez. Így ezek a vegyesvállalatok igen nagy arányban kerültek vállalatvezetők kezébe. A spontán privatizáció meghatározó szereplői voltak külföldi tőkések is, akik szívesen szálltak be ilyen konstrukciókba. A menedzsment két alapvető okból volt érdekelt a külföldi tőke bevonásában. Egyrészt ők maguk gyakran tőkehiányban szenvedtek, másrészt egyértelmű állami törekvés volt a külföldi tőke bevonzására, ennek keretein belül pedig többéves adókedvezményt lehetett elérni (három éven át: 55%, 35%, majd 25%).

A vállalatok működésére és értékére ekkoriban az államnak már csak korlátozott rálátása volt, azonban a spontán privatizációt működtető vezetőkön kívüli munkavállalók egy része is láthatta, hogy mi történik pontosan. A legtöbbször azonban ők sem voltak érdekeltek abban, hogy kifogást emeljenek a vegyesvállalatok létrehozásának körülményeivel kapcsolatban, hiszen egyrészt ezek a vállalatok átvették a munkavállalók többségét, másrészt az adókedvezményeknek köszönhetően magasabb fizetést tudtak biztosítani alkalmazottjaik számára, mint korábban.

Fontos azonban kiemelni, hogy a spontán privatizáció méretét tekintve, darabszámban nem volt meghatározó: ’88-tól ’90-ig körülbelül 250 céget érintett a folyamat (pl. Pannonplast, Ajka Kristály, Medicor, Fotex, Tungsram, Állami Biztosító stb.), ezek a privatizálható összvagyon mindössze 1,5-2%-át tették ki. Ugyanakkor ezek sokszor magányszemélyek vagy menedzsmentek kezébe kerültek. Jelentős szerepe volt ebben a privatizációs hullámban a külföldi befektetőknek is, ebben a három évben 300 millió dollár működőtőke-befektetés érkezett hazánkba, ami körülbelül másfélszerese az azt megelőző 15 évben összesen elért összegnek. A spontán privatizáció értékelésekor megfontolandó, hogy ennek hatására általában jól működő cégek jöttek létre. És persze joggal megkérdőjelezhető, hogy vajon a legjobb módon-e, de a spontán privatizáció hatására újabb lendületet kapott a tervgazdaság lebontása.

2.2. A központosított privatizáció

Az Antall-kormány 1990-es megválasztásával új szakaszhoz érkezett a magyar privatizáció története. A spontán privatizációt egyre többen, egyre hangosabban bírálták. A transzparencia hiánya következtében a közvélemény nem tudott tájékozódni a folyamatokról, az egyre nagyobb súllyal rendelkező ellenzéki pártok javaslataiban pedig megjelent az igény a nagyobb állami felügyelet iránt. Fontos érv volt, hogy a spontán privatizáció időszakában a privatizációs bevételek jelentős része a vállalatoknál maradt, miközben az állami költségvetés jelentős deficittel küszködött. Mindezek hatására megalakult az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ), amelynek tevékenységét az Országgyűlés ellenőrizte a főbb privatizációs és vagyonpolitikai elvek mérlegelésével. A pontos intézményi megoldások terén több változás is volt a kétezres évek közepéig (ÁVÜ-ből Állami Vagyonkezelő Rt., Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt., majd Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt.), azonban az alapvetően központi irányítás koncepciója nem változott jelentősen.

Először 1996-ban volt lehetőség a különböző ügynökségek számítógépes rendszereinek, a nyitó- és záró mérlegek összesítésével teljes képet kapni a privatizálandó állami vagyon mértékéről. Ezen számítások szerint 1990. január 1-jén 2250 vállalat volt állami kézben, amelyből 1857 cég került az ÁVÜ és a jogutód szervezetek kezébe. Ezen vállalatok könyv szerinti összértéke nagyságrendileg 2600 milliárd forint volt, amely magába foglalja a közvetetten, a portfóliócégek által tulajdonolt vagyont is. Ez egy hipotetikus érték: azt fejezi ki, hogy mekkora lett volna 1990. január 1-jén az állami társaságokban és vállalatokban megtestesülő vagyon, ha a privatizáció és a cégek könyv szerinti értékelése ezen a napon megtörtént volna. A vállalatokban megtestesülő vagyon mindössze 15-20 százalékát tette ki a teljes, reáleszközökben megtestesülő állami vagyonnak, amely azt is jelenti, hogy a nemzeti vagyon viszonylag kis részét érintette csak a privatizáció. Egyes eszközök korábban sem voltak állami kézben, illetve számos cég ezt követően is állami tulajdonban maradt.

2.2.1. Mi történt ezzel a 2000 vállalattal?

Az állami vagyonkezelők társasági vagyonát és a privatizációs változásokat az alábbi, az ÁVÜ adatain alapuló ábra szemlélteti 1990-től 2007-ig.

Eszerint az 1857 induló cégből 1763 vállalatot sikerült gazdasági társasággá – rt.-vé vagy kft.-vé – alakítani. Ezek közül 1288 cég vált közvetlen módon gazdasági társasággá, míg 475 cég jött létre különféle vagyonelemekből, cégalapítással, átalakulással. 763 vállalat ment tönkre, ebből 452 cég még az átalakulás megkezdése előtt, állami vállalati formában. A száz százalékban privatizált vállalatok száma 2007-re meghaladta az 1300-at. Mivel a cégek sokszor több részletben, bonyolult átalakulások, cégalapítások útján kerültek magánkézbe, az emögött lévő pontos tranzakciókat nehéz megbecsülni. Az állami vagyonkezelő szervezetek soha nem hoztak nyilvánosságra pontos idősoros adatokat, így a cégek tranzakció szintű utánkövetése hivatalosan kiadott adatokra alapozva soha nem valósulhatott meg. A privatizáció összességében igen gyorsan ment végbe hazánkban. A kezdeti, 1990-es 1857 cégből 2000-re már csak 431 cég volt állami tulajdonban, 2007-re ez a szám 220-ra csökkent. 1997 és 2008 között a privatizációs szervezetek tulajdonában lévő vagyon darabszámra már csak lassan csökkent, így azt mondhatjuk, hogy a rendszerváltáskori privatizáció jelentős része nagyjából tíz éven belül lezajlott.

2.2.2. A privatizáció során tranzakciókban részt vevő vállalkozói réteg

Ugyan hivatalos, idősoros, tranzakció szintű adatbázis a vagyonkezelők privatizációs tevékenységéről nem áll rendelkezésre, azonban az interneten néhány éve nyilvánosságra került egy kiszivárogtatott, 1616 privatizált céget, illetve a feldarabolások miatt 2339 tranzakciót tartalmazó Excel-adatbázis. Ez 1990-től 2007-ig tartalmazza a privatizációs tranzakciók tárgyát, a szerződő felek nevét, a szerződések keltét és a szerződéses vételárakat. A nyilvános vételárak és statisztikák, valamint szakértői szemrevételezés alapján megállapítható, hogy az adatbázis nagy valószínűséggel hiteles, valós képet ad, azonban a korábban bemutatott ÁVÜ-s adatbázistól való eltérések az előbb említett okok miatt nem visszakövethetők. Az adatok szűrésével reális képet kaphatunk privatizációval kialakult hazai vállalkozói réteg méretéről:

  • A 2339 tranzakcióból kiszűrtük azokat, ahol a vevő minisztériumi, önkormányzati vagy egyéb állami szerv volt.
  • A szerződő fél nevéből annak származására következtetve az adatbázisból kiszűrtük a külföldi, illetve az egyértelműen nagyvállalati vevőket is.
  • A 150 legnagyobb szerződéses értékű tranzakciótól is megtisztítottuk az adatbázist: ezek azok a cégek, amelyeket nagy szakmai és pénzügyi befektetők vásároltak meg.
  • Ezek utána a legkisebb tranzakciókat is kiszűrtük – azokat, ahol a tranzakció végrehajtói viszonylag kevés készpénzt kockáztattak. Ehhez a tranzakciós vételárakat 2018-as árakra hoztunk, és az adatbázisból kiszűrtük a mai áron 300 millió forint alatti vételárú tranzakciókat.

Ezen feltételeket 720 tranzakció teljesítette. Ezek közül 414 hazai vevő céges entitásként kötött szerződést, 61-en vásároltak magánszemélyként céget, míg 245 esetben állt a vevői oldalon munkavállalói résztulajdonosi program (MRP) szervezet. Jellemző volt, hogy az MRP-t kihasználva a menedzserek fokozatosan felvásárolták társaságuk részvényeit, ezáltal többségi tulajdonossá válva. Amennyiben azzal a konzervatív feltételezéssel élünk, hogy a felvásárló cégek és MRP szervezetek mögött minden esetben csak egy olyan személy állt, aki a mai vállalkozói szerepfelfogásnak maradéktalanul megfelel, úgy is legalább 700 fősre tehető az a réteg, amely a magyar privatizáción keresztül jelentősebb pénzt kockáztatva vállalati vagyonhoz jutott.

Mekkora pénzt is kockáztattak ezek az emberek?

A 720 tranzakció folyó áron számított teljes volumene 176 milliárd forint volt, ami mai áron számolva 1000 milliárd forint feletti összeget ad. Ha azt feltételezzük, hogy ennek legalább 5%-t a vásárláskor készpénzben tették le a vásárlók, akkor az összes tranzakció önrésze folyó áron majdnem 9 milliárd forint volt, tranzakciónként átlag 12 millió forint; ez mai áron összességében 51 milliárd forintot, tranzakciónként 70 millió forintot jelent. Azaz a 90-es években volt egy olyan vállalkozói réteg, 700 fölötti létszámmal, amely átlagosan mai áron 70 millió forintot kockáztatva (amennyi pénzzel, különféle finanszírozási technikák bevetésével ma is lehet milliárd forintos nagyságrendű tranzakciót csinálni), cégvásárlásokat hajtottak végre. Természetesen az adattisztításnak korlátjai is vannak: a magyar vevők is lehettek külföldi vevők strómanjai, illetve további információk hiányában a felvásárló cégekről és magánszemélyekről sem ismertek pontos információk, ez a becslés azonban jó kiindulópontként szolgálhat. Nem rendelkezünk azonban adatokkal az ún. decentralizált privatizáció lefolyásáról, vagyis azokról a tranzakciókról, amelyek során állami tulajdonú vállalatok – és nem az állami vagyonkezelők – adták el leányvállalataikat, részegységeiket, üzleteiket. Ily módon indult például a ma ismert CBA- hálózat, amelynek alapítói az országos Közért-lánctól ’89-ben 17 üzletet szereztek meg.

A kutatás tanulságai

A kutatás mindenképpen érdekes és releváns információkat hozott felszínre. Fontos, hogy a szocialista Magyarországon kialakult az a réteg, melyből a rendszerváltáskor 700 darabos nagyságrendben tudtak vevőként szerepelni magánszemélyek. Fontos, hogy ezen cégvásárlások komoly része menedzsmentek által történt, de az is, hogy nagyszámú magánszemély vásárolt céget a privatizáció során független vagyonos emberként. Ez bátorításul kell, hogy szolgáljon a magángazdaság mai szereplőinek, hogy önálló menedzsment kialakításával próbálja megoldani az utódlás kérdését – legyen az saját rokona vagy független szakember –, illetve iránymutatásul szolgálhat mai vagyonosabb embereknek, hogy további vagyont cégvásárláson keresztül (is) építhetnek, különösen alacsony kamatkörnyezetben. Fontos azt is kiemelni, hogy a különböző kedvezményes programokon keresztül – például MRP-programok, egzisztencia-hitel, privatizációs lízing, kárpótlási jegyek – az állam is aktívan ösztönözte a cégek átvételét. A kutatás a továbblépés irányait is kijelölte: a továbbiakban érdemes lesz majd megvizsgálni, hogy mi lett a sorsa a magánszemélyek által privatizált cégeknek, tekintettel arra, hogy ezek nagy része mára eltűnt, illetve azt is, hogy kik voltak, akik ezekben a privatizációkban részt vettek.