Zoran Mitic-csel, az IMAP belgrádi partnerével orosz olajbizniszről, makacs magyarokról és a cégépítés inflexiós pontjáról beszélgettünk…


Préda István: Mióta foglalkozol cégértékesítési tanácsadással?
Zoran Mitic: 1990-ben egy londoni ügyvédi irodánál, jogász gyakornokként kezdtem a cégfelvásárlási és fúziós (Mergers and Acquisitions, M&A) tevékenységgel foglalkozni. Kelet európai befektetésekkel, felvásárlásokkal és vegyesvállalatok alapításával, illetve a repülő- és turisztikai ipar finanszírozásán dolgoztam. Rendszeresen működtem együtt bankárokkal, M&A tanácsadókkal és könyvvizsgálókkal.  A befektetési szakma iránti vonzalmam egy erősebb lett, így 1998–99-ben vállalatfinanszírozást hallgattam a London Business School-ban majd a következő évben egy Salamon Smith Barney-nál dolgozó kollégámmal, Michael Websterrel megalapítottuk Belgrádban a SEECAP pénzügyi tanácsadó céget.  Úgy éreztük, hogy tíz hónappal a szerbiai demokratikus változások után az országnak nem csak tőkére és befektetésekre, hanem piacgazdasági ismeretekre is szüksége van. Azóta is ezzel foglalkozom.

Mit szeretsz a cégértékesítési tanácsadásban és mi az, amit kevésbé élvezel?
Az M&A szakma művelése intellektuális kihívást, elkötelezettséget és kreativitást igényel. A munkám sosem unalmas és szinte napról napra látom alkotó tevékenységünk eredményét, hogy hozzájárulunk a szerb középvállalatok fejlődéséhez.

Mit tartasz az eddigi pályád legnagyobb sikerének…
Röviddel a SEECAP megalakítása után a BNP Paribas Bankkal együttműködve nagy privatizációkban voltunk a szerb kormány tanácsadói. Az egyik nagy sikerünk a második legnagyobb üzemanyag-forgalmazó, a Beopetrol értékesítése volt, amiért az orosz Lukoil 215 millió eurót fizetett; és a podgoricai alumíniumkohászat eladása volt Montenegróban, amit az orosz nagyvállalkozó, Oleg Deripaska vásárolt meg.

…és legnagyobb csalódásod?
Ez egy szabadkai társaság privatizációs ügylete volt, ami a menedzsment és a dolgozók ellenállásán bukott meg, pedig szerintem ők lettek volna a szakmai befektető bevonásának legnagyobb haszonélvezői. Sajnos, a cég vezetése megosztott volt, mindenki személyes bástyáit védte és csak abban értettek egyet, hogy a privatizáció minél később valósuljon meg. Három évig próbálkoztunk, amíg le nem járt a tanácsadói szerződésünk. A vállalat jelenleg a negyedik – remélhetően az utolsó – privatizációs körét futja, de nincs garancia, hogy ezzel véget ér ez a családregény.

Mi a legnagyobb titok, amit meg tudnál osztani cégük eladását fontoló olvasóinkkal?
Fontos, hogy egy vállalkozó felismerje azt a pontot, ahonnan már akadályozza a cég további növekedését. Ez az a pont ahol a vállalat értéke a legmagasabb, mert az ezt követő munka és erőfeszítés hozzáadott értéke minimális vagy nulla. A csúcsot elérve, vagy megközelítve, el kell tudni engedni a céget, hogy az tovább növekedhessen egy új tulajdonos szárnyai alatt.

Végezetül, szólnál néhány szót a Cégértéklevél olvasóinak a munkán kívüli életedről is?
Bár Szerbiában születtem, 16 évig éltem Londonban és már ezt a várost tekintem otthonomnak. 2001-től Belgrádban dolgozom, de 2004-ig ingáztam és amíg lehetett megtartottam Notting hilli lakásomat. Most már 100%-ban Belgrád divatos negyedében Vracarban élek feleségemmel, aki szintén szakértőként, hosszú napokat dolgozik, – így a hét folyamán kevés időt tudunk együtt tölteni. Ezt gyakori külföldi nyaralásokkal pótoljuk. Kedveljük Dél és Észak Amerikát és Dél-kelet Ázsiát és ha kevesebb időnk van akkor a „közeli” Szicíliába, Portugáliába vagy Egyiptomba rándulunk át.