Hogyan zabolázta meg J. P. Morgan a vadnyugati vasparipát?


A liberális kapitalizmus a szabadverseny felsőbbrendűségét hirdeti, ami a vállalkozó „extraprofitját” árcsökkentés formájában visszajuttatja a fogyasztókhoz. E gondolat hívei szerint a fogyasztók számára a szabad verseny ideális állapot, melynek elérését liberális gazdaságpolitikával támogatni kell.

Kétségtelen, hogy versenyre szükség van. És ennek – elsősorban az állam általi – korlátozása káros és pazarló lehet. Azonban a magánpiac szereplői esetén  a természetes kiválasztódás a gazdaságtörténelemben eddig hasznosnak bizonyult.

Az árverseny veszélyei

A makrogazdasági elmélet szerint tökéletes verseny esetén a szereplők nullszaldó mellett értékesítik termékeiket. Könnyen belátható, hogy profit híján nincs pénz K+F-re, fejlesztésekre és megszűnik a tulajdonosok érdekeltsége. Ha nincs nyereségkilátás, akkor leáll a fejlődés és növekedés ami stagnáláshoz, majd hanyatláshoz vezet. A hanyatlás színvonalromlást, piacvesztést és csődöt okoz. Ha az ágazat tőke-intenzív, akkor az új belépők ár alatt vásárolják fel a csődbement cég eszközeit, így kisebb befektetésükre alacsonyabb hozammal is beérik. Ezzel alávágnak a versenytársaknak, tovább rontva az ágazat megtérülését. A túlélésért küzdő vállalkozók az adókon spórolnak rontva az új belépők esélyeit és versenyképtelenné téve az adófizető cégeket.

A fenti negatív spirál hiányában is belátható, hogy a sokszereplős iparágakban a versenyzők hiányzó profitja nem feltétlenül a fogyasztók zsebében landol.  A kis cégek egyenként alkalmaznak könyvelőt, kontrollert, külön szállítanak és szereznek be, így a szektor költségszintje elviszi a nyereséget. Egy elaprózott iparág szereplői az értékláncban is kiszolgáltatottak erősebb szállítóiknak és vevőiknek. (Lásd a multi alapanyaggyártók és kiskerláncok „satujába” szorult magyar tömegcikkgyártók tragédiáját.)

Vasutak versenye

A szabadverseny káros hatásának klasszikus példája az amerikai vasutak harca volt a XIX. század második felében. A vasutak a helyi vonalakon nyereségesen tudtak működni, de az államközi járatok gyilkos versenye veszteséget termelt. Ha egy vasúttársaság csődbe ment, a helyi hatóságok – a vonalak fenntartása érdekében – leírták adósságaikat és csökkentett fuvardíjak mellett üzemeltették tovább a vasutakat. Az így árversenybe került járatok veszteségei tovább nőttek és a vasutakat finanszírozó európai kötvénybefektetők bizalma ingott meg a „fejlődő” amerikai piac iránt.

(Egy közelebbi példa a magyar élelmiszeripar, ahol a piac számos szereplője nulla körüli eredményt mutat és bankhitelek terhét nyögi. Az EU-csatlakozás után beözönlő olcsó szlovák liszt, hús, tej mélyütésként érte a szektort. A gyilkos verseny konszolidációval gyógyítható, amelynek a hús és tejiparban a magyar J. P. Morgan, Csányi Sándor állt az élére.)

Trösztmozgalom

A tröszt elnevezés – Thomas Navin és Marian Sears gazdaságtörténészek szerint – a bizalom szóból eredeztethető. A trust fund bizalmi alapot jelent amit a bizalmunkat elnyerő személy gondjaira bízhatunk. Ha egy a bizalmunkat élvező bizottság vezetésére bízunk egy vagy több vállalatot, akkor az eredmény egy bizalom (megbízás) alapján vezetett cégcsoport vagy „tröszt”.

A trösztmozgalom célja a torokmetsző gazdasági verseny harmonikus mederbe terelése volt. Trösztök létrehozásával a független szereplők száma csökkent, az árak emelkedtek és a veszteséges működés nyereségesbe fordult. Megint érdemes volt fejleszteni, beruházni. Volt pénz adót fizetni és növekedni.

Sherman trösztellenes törvénye

Azonban a trösztök monopolhatalommal bírtak, ami társadalmi felzúduláshoz vezetett. A trösztök antidemokratikusak – mondta az 1888-ban a republikánus elnökjelölést elveszítő Sherman szenátor – aki trösztellenes törvényjavaslatot nyújtott be az Amerikai Kongresszushoz. A törvényjavaslat eleinte megosztotta a törvényhozást: A demokrata Orville Platt például felszólalt a saját kiemelkedő teljesítményüknek köszönhetően versenytárs nélkül maradó vállalkozók „visszanyesése” ellen. „Nem csak a felvásárlásokat, de a túl heves versenyt is korlátozni kell” – mondta.

Kétéves vita után a Kongresszus egyhangúlag elfogadta a Sherman törvényt. Homályos megfogalmazásai miatt azonban a bíróságokra maradt a „monopólium” meghatározása. A kormány sem tudta, hogy a felvásárlásokat, a karteleket, a vertikális egyesülést, vagy a kiscégek eltiprását kell a törvény szabályozza?

Morganizáció

J. P. Morgan az 1990-es évek elejére már óriási tekintéllyel rendelkezett az amerikai üzleti életben. 1969-ben mint az Albany és Susquehanna vasutak hitelezője és kurátora két hírhedt vasúti rablóbáró, Jay Gould és Jim Fisk orra elől szerezte meg a vasút irányítását és akadályozta meg, hogy a négy más vasutat összekapcsoló vonallal kizárólagos elérhetőséget szerezzenek a pennsylvaniai szénbányákhoz. Később egy bank konzorciummal megtörte Jay Cooke kincstár-finanszírozási monopóliumát, majd európai értékpapír-kibocsátásokkal finanszírozva megindította az amerikai vasutak konszolidációját. Célja egy integrált, hatékonyan menedzselt és a spekulátorok ténykedésétől mentes vasúthálózat kialakítása volt.

Az Államközi Kereskedelmi Törvény 1887-es elfogadása után Morgan asztalhoz ültette a vasúttársaságok elnökeit, hogy „nyilvános, reális, konzisztens és stabil” viteldíjakról döntsenek, de a kartell rövid életű volt.

Az egészségtelen verseny „gyógyítására” végül a vasutak „morganizációja” jelentette a megoldást.  J. P. Morgan által verbuvált európai vasút-kötvény befektetők miatt volt szükség, akik nem veszíthették el befektetéseiket a Morgan ház jelentős presztízs-vesztesége nélkül. A morganizáció a vasút-kötvények tőkésítését, átütemezését jelentette, cserébe J.P. a morganizált vasúttársaságok részvényeinek kurátoraként profi menedzsmentet nevezett ki, akik a vonalakat racionalizálták és a viteldíjakat összehangolták. Morgan nevének köszönhetően a befektetők elfogadták a reorganizációt és hajlandók voltak tovább finanszírozni a vasutakat.

A gazdasági demokrácia halála?

A végletekig kiélezett verseny mint a politikában vagy a sportban, úgy a gazdaságban is tisztátalan módszerekhez, spekulációhoz vezet és a fejlődés korlátjává válhat. A fejlődéhez tér és levegő kell. Olykor szükség van a hatalmi koncentrációra amely a káosz rendező ereje lehet…

Préda István
Források: Jean Strouse: Morgan, American Financier; Wikipedia