INTERJÚ TÖMPE ISTVÁNNAL, AZ ÁLLAMI VAGYONÜGYNÖKSÉG ELSŐ VEZÉRIGAZGATÓJÁVAL

Tömpe István közgazdász, 1973 és 1979 között a Gazdaságkutató Intézet tudományos kutatója, majd 1983-ig Genfben az Európai Gazdasági Bizottság szakértőjeként a kelet-nyugati kereskedelem statisztikai elemzésével foglalkozott. Az Állami Vagyonügynökség első igazgatója, az ÁPV Rt. Igazgatóságának tagja, a Földhitel és Jelzálogbank, majd két éven keresztül a MÁV Zrt. elnöke.

A rendszerváltás hajnalán hogyan jutottunk el a privatizáció gondolatához?

A 80-as években úgy hívták a privatizációhoz valamelyest kapcsolódó kezdeményezéseket, hogy tulajdonreform. Az egyik fő iránya ennek az volt, hogy hogyan lehetne az állami tulajdon nyílt bolygatása nélkül nagyobb teljesítményre ösztönözni az állami vállalatokat. De amikor a politikai elit a vállalati menedzsmentet ösztönözni akarta erre, kiderült, hogy hiányoznak a megfelelő eszközök. Rengeteg reformkezdeményezés felmerült, de amilyen formában a privatizáció végül megvalósult, az egyáltalán nem. A 80-as években az ország hitelszerződést kötött az IMF-fel és a Világbankkal, utóbbival egy reformcsomagban is megállapodtunk, de fontos változások a társasági törvény révén, az akkori Pénzügykutató Intézetben kezdődtek, a spontán privatizáció megjelenésével. Ennek lényege, hogy az állami vállalatok kft.-ket alapíthattak, és ezen keresztül a vállalati menedzsment cégeket vásárolhatott. Azt gondolom, hogy erre a jelenségre a magyar közvélemény nagyon rosszul reagált. Az alkalmazottak nem fogadták el, hogy a volt főnökük tőkés lett. Ez lehetett volna örömünnep is, végül is miénk lett a gyár, de nem ez történt. A 90-es években aztán jött az Antall-kormány és a központi privatizáció. Mivel azonban a magyar értelmiség jelentős része nem gazdasági kérdésekkel volt elfoglalva, hanem azzal, hogy az embereket hogyan nem verik meg az utcán, amikor elmennek tüntetni, a privatizáció későbbi menete kezdett önállóan alakulni. Nem volt valódi kormányzati irányítása a folyamatoknak, hanem különböző csoportok egymásra hatásának eredményeként alakult a privatizáció.

Mik voltak a versenyző privatizációs koncepciók?

A privatizáció menetével kapcsolatban sokfajta harc volt. Az egyik harc volt az akkori eliten belül, hogy ha már privatizáció, akkor azt adjuk el, ami nem működik. Kicsit később, amikor kiderült, hogy ennek semmi értelme nem lenne, megjelentek a szakszervezetek és a pártok is a saját igényeikkel. Nagyon sok ideológia volt, azonban az akkori elit abban egyetértett, hogy egy államcsődtől való megmenekülés után, óriási adósságállomány mellett a privatizációt debt-equity swap keretében kell kezelni. Ez volt az az érv, ami miatt a privatizációt sokan elfogadták. Ezt viszont csak akkor lehet csinálni, ha valaki fizet is az állami vagyonért. Sárközy Tamásnak köszönhetően jelent meg az a gondolat, hogy szükség van vagyonkezelőkre. Később Németh Miklós arra a következtetésre jutott, hogy kell egy állami vagyonügynökség. A vagyonügynökség mint szervezet kezdetben azt a világnézetet fejezte ki, hogy az ügynökség kap egy parancsot, hogy mit adjon el, és csak azt adja el. Az egész megoldás mögött nagyon erősen megjelent érvként, hogy az államra jelentős adósságszolgálat hárult, de a spontán privatizáción keresztül nem jutott vagyonhoz.

Hogyan határozták meg, hogy mennyiért értékesítsenek cégeket?

Ez kezdettől fogva probléma volt, mert az akkori számviteli rendszerek nem mutattak ki valós értékeket. Nem volt tőkepiac sem. Döntően eszközérték alapján értékeltünk cégeket. Mondhattuk volna, hogy ami az 50-es években 100 egységet ért, az most 3000 egységet ér, de ebből nem lehetetett nagyon erősen alátámasztott érvelést megfogalmazni, nem igazán voltak jó kapaszkodók. Pont ezért, ha valaki azt mondja, hogy olcsón adtak el, arra nehéz mit mondani. Ezek ideológiai becslések jobbára. Nem tudtuk, hogy mennyit érnek a cégek, de az az igazság, hogy gyakran ez nem is volt érdekes: rendszerváltó privatizáció indult be a kezdetektől fogva. Volt egy állami rendszer, amiből átmentünk egy tőkés rendszerbe. Az persze már nem igaz, hogy bármi áron. Állandóak voltak a viták, hogy milyen ütemben lehet eladni. Az egészen biztos, hogy ebben az tempóban, mint amiben eladtak vállalatokat, nagyjából ekkora bevételt lehetett elérni. Az, hogy ez egy igazolható ár-e vagy sem, azt nem az én dolgom eldönteni. Ám addig sehol a világon nem adtak el havonta százas nagyságrendben vállalatokat tőkepiac nélkül.

Mekkora szerepe volt a külföldi tőkének?

A térségbe áramló külföldi pénzek 40-50 százaléka Magyarországra érkezett. Nagyon sok adókedvezményt kapott, aki vegyesvállalatot alapított. A külföldi tőke egy része korábban kivitt offshore pénzekből származott. Ilyen értelemben a privatizáció a külföldi magyar betétek egy részének hazahozatalát is segítette. Az igazán jelen-tős külföldi tőke beáramlása ’92-ben indult, korábban a Tungsram és a Hungária Biztosító privatizációjánál merült csak fel ez. Azoknak, akik utálták az egészet, mára el kellene dönteniük, mi a baj: a külföldi tőke, a kapitalizmus bejövetele vagy a szocializmus bukása. Eközben alig volt érzékelhető gazdaságstratégia, így ami történt az elmúlt évtizedekben, az a magántőke és a külföldiek együttes eredménye.

Honnan volt pénze az embereknek privatizálni?

Sokan voltak, akik keveset, vagy egyáltalán nem fizettek. Szintén sokan voltak, akik kárpótlási jegyeket váltottak be. Mivel a kárpótlási jegynek nem volt rendes piaca, néhányan felvásárolták ezeket 20-30%-os áron. A tömegesen eladott cégek egy részét kárpótlási jegyes finanszírozással értékesítették, illetve emellett a bankok is beszálltak a finanszírozásba. De mindezek mellett jelentős szerepe volt a végelszámolások, csődeljárások során átvett vagyonoknak is. Magyarországon nagyon sokan lettek milliárdosok úgy, hogy csődbe ment üzletek ingóságait vették meg bankoktól, nyomott árakon.

Túl gyors volt a folyamat?

A folyamatot le kellett volna lassítani egy kicsit, de magától a lassúságtól nem javult volna meg minden. Hiányzott a dolog szoftver része. Valószínűleg több vagyonkezelőt kellett volna kinevelni, decentralizáltabban kellett volna menedzselni a folyamatot, a részvénypiacnak is nagyobb jelentőséget kellett volna adni. Intézmények hiányoztak, és a tömeges eladás akadályozta ezek létrejöttét. A pénz könnyen jött, ez ellustította a politikai vezetést. Ebből a pénzből lehetett volna csinálni egy jobb államigazgatást, nyugdíjrend-szert, egészségügyet, oktatást, csökkenthettük volna az államadósságot, de nem történt semmi. Amikor arról beszélünk, hogy túl gyors a privatizáció, az annak fontos, akit érdekel, hogy „olcsón” adták el cégeket. Számomra inkább az lényeges, hogy egy csomó pénzt kerestünk – nem ahhoz képest, amit kereshettünk volna, hanem amihez korábban hozzá voltunk szokva –, de ellustultunk, nem gondolkoztunk, és ezért nem történt semmi, és ebben súlyos felelőssége van az elitnek. Folyamatosan érkezett a pénzügyi segítség, ez a „kis” ajándék korábban a privatizáció volt, most pedig az EU és a magántranszferek, de továbbra is szektorok várnak megoldásra, és az államadósság sem szűnt meg.