EU csatlakozás. A 2004 előtti években csak erről beszéltünk. De a „sorsdöntő” május elseje óta az integráció nem téma. Igaz, politikai, közjogi értelemben elháltuk az EU-t. De az igazi munka már korábban elkezdődött és még javában tart.


Nem, nem az euro-csatlakozásra gondolok, bár az áruk, szolgáltatások, munkaerő piacát tovább olajozza majd a közös pénz. Van egy másik gazdasági aspektusa is az európai integrációnak, amire kevesebbet gondolunk. A magyar cégek beágyazódása a nagy európai cégcsoportokba, illetve egyes szektorokban (pl. bank-, energia-, szállodaipar) a vezető magyar cégek nemzetközi térhódítása.

Szép dolog, hogy a politikusok deklarálták a közös piacot. Látványosan pergett a homok a Dózsa György úti óriás üvegben. De ha az integrációt a vállalataink nem hajtják végre, akkor az EU csatlakozás gazdaságilag félmunka marad. A vámok ledőlnek, de a magyar gazdasági szív, a cégek határok feletti együttműködése nélkül nem dobog Európával.

Miért kell, hogy jó magyar vállalataink is belépjenek az EU-ba? – kérdezhetjük. Lám a MOL, az OTP mennyivel dinamikusabbak, mint sok lusta nyugat európai társuk?

Magyarország kis piac. A magyar cégek nemzetközi partnerekkel vállvetve több fogyasztót érhetnek el, illetve specializálódva nagyobb értéket teremthetnek. A kisvárosi sportbolt nem versenyezhet a Decathlon sportáruház választékával. Érdemes multivá cseperedni, hisz ez pénzügyi, piaci stabilitást, több fejlesztési forrást, munkatársi képzési lehetőséget, politikai lobbi erőt jelent. A nemzetközi gazdasági együttműködés növekedési szinergiákat teremt, a tehetségnek tágabb teret nyit, engedi a tudás szabad áramlását befelé és kifelé. Vagyis, gyorsítja a gazdasági növekedést.

Na de a lényeg mégiscsak, hogy mit tehet ön és én a „harcmezőn” az EU gazdasági integrációjáért?

El kell fogadnunk, hogy egyedül nem megy. Bármennyire tehetséges a magyar, elefántcsont-toronyban nem lehet világcsúcsokat dönteni. A fejlődéshez világklasszis mezőny kell, ami húz minket.  A Borsodi Ligából nehéz világválogatottnak lenni.

Nem kell félni, hogy cégeinket „szőröstől-bőröstől felfalják” a külföldi mammutcégek. A gyár itt marad,  a munkaerő továbbra is itthon dolgozik. Adót a multik is fizetnek, rendszerint többet, mint élelmes honfitársaink.

Egy cég felvásárlása nem más, mint direkt tőkebeáramlás a magyar gazdaságba. A kiszálló cégtulaj a vételáron gyerekeinek házat épít, más vállalkozást indít, többet fogyaszt itthon és persze külföldön. A sikeresen integrálódott cégek várható élettartama is hosszabb, mint autark társaié.  Egy nemzetközi csoport nagyobb tőkehátteret biztosít  a recessziók, gazdasági sokkok átvészeléséhez. Megszűnik a cég tulajdonosfüggése, csökken a tudást, kapcsolatrendszert a fejében hordozó tulajdonosvezető kiesésének kockázata. Ebből a stabilitásból a munkavállalók és a menedzsment egyaránt profitál.

Persze nem minden fúzió sikeres. Vannak házasság-szédelgő multik, akik a növekvő költségekkel gyorsan továbbállnak kelet felé (IBM). Vagy csődbe mennek otthon és visszaadják magyar leányukat (PSI Net — Elender).

A cégeladás nem más, mint az EU integráció helyi megvalósítása. Fontos ugyanakkor, hogy nem csak az eladás, de annak már puszta lehetősége is értelmet  ad a magyar vállalkozók cégépítési erőfeszítéseinek.  

Préda István