Talán a válság okozta cégértékcsökkenés mentális kompenzációjaként, de mintha megint gyakrabban találkoznék a korábban már fogyatkozni látszó cégtulajdonosi téveszmékkel. ezekből gyűjtöttem egy csokorral az évzáró számba. talán segít majd abban, hogy vállalkozásaikat az új évtized hajnalán páramentesített szemüvegen keresztül szemlélhessék.


„Csak a piacot akarják!”

Ennek a koncepciónak a gyökere a nem hatékony állami vállalatok privatizációjának félelmeibõl táplálkozik, mára azonban anakronizmussá vált.  A külföldi „karvalytõkések” – érvelnek e téveszme hívõi – csak a társaság szerzõdéseit, vevõit, ismertségét vennék át a gyártási, szolgáltatási tevékenység és a szakemberek továbbfoglalkoztatása nélkül. Tevékenység nélkül piacot ott lehet vásárolni, ahol egy erõs fogyasztói márka (pl.: Gyõri keksz), vagy hosszú távú, „felmondhatatlan” szerzõdések biztosítják a piacot. Ezekben az esetekben is csak akkor érdemes szélnek ereszteni a munkatársakat, ha a termelés nem költséghatékony, vagyis olcsóbb máshol gyártani és ideszállítani, mint itthon termelni. Ilyen esetben azonban megállapítható, hogy a magyarországi gyár nem rentábilis és a jelen tulajdonosnak is szembe kell nézni elõbb-utóbb az áttelepítés szükségességével. Az eladás itt csak gyorsítja és tisztázza a folyamatot, mielõtt a tulajdonos nagyobb veszteséget szenvedne.

Ha csak a piacot akarják megvenni, de a helyi tevékenység is értékes, akkor a vevõ nem tud majd versenyképes árat fizetni. Például ez történhet egy szoftverfejlesztõ cég piacával. Termék nélkül csak a jelenlegi szerzõdésállományt lehet eladni, a fejlesztõi és termék know-how-t nem értékeli a befektetõ. Ha jó  a termék és a csapat, akkor ennek a befektetõnek az ajánlata nem lesz versenyképes.

Az ingatlan növeli a cégértéket

„Egyetértünk a jövõbeni cash flow-nk jelenértékével, de a cégértékhez hozzáadandók a saját ingatlanok, amelyek értéke banki vagyonértékelésekkel is alátámaszthatók”. Ez talán a leggyakoribb eladói téveszme. Nem veszi figyelembe, hogy a cég tulajdonában álló ingatlanok részt vesznek az egyszer már értékelt pénzáramok generálásában. (Ha nem lennének tulajdonban, akkor a fizetendõ bérleti díj csökkentené a cash flow-t.)

Ugyanakkor, általában az ingatlanok kiszervezésével növelhetõ a teljes cégérték. Ennek oka, hogy a cégben szunnyadó ingatlanvagyon jelenértéke a vállalat kockázatait tükrözõ diszkontrátával számolódik, csökkentve a teljes vagyon értékét. Az eladó jobban jár, ha külön kezeli az ingatlanokat és adja bérbe cégének. Így az eladás is könnyebb, hiszen a szakmai vevõk nem ingatlanba akarják fektetni a tõkéjüket, hanem abba az iparágba, ahol a legnagyobb hozzáadott értéket tudják teremteni. Az ingatlant szívesebben bérlik az eladótól, akár 5-10-15 éves futamidõre is, aki így akár tízszeres szorzót is megkap a cash flow ötszörösét érõ cégének ingatlanjaiért.

A céges know-how és tapasztalt gárda plusz értékkel bír

„A munkatársaink átlagosan 25 év iparági tapasztalattal rendelkeznek” – mondja a 90-es években MRP-zett volt állami vállalat 60 felett járó tulajdonosa. Az õ fejében ez plusz érték, miközben a befektetõ vakarja a fejét, hogy hogyan talál majd dinamikus utánpótlást – a nyugdíjba távozó elsõ emberek mellett – az „elfáradt” középvezetõség helyére is. A tapasztalat értéke amúgy sem növelheti az eredményesség alapú értékelést, hiszen a jelenlegi gárda ennyire képes, nem többre. Ha növekedés lesz, az inkább a befektetõ és az általa megbízott (akár belsõ) menedzsment érdeme lesz. A jövõbeni magasabb teljesítmény az általuk hozott, „beüzemelt” szinergiahatáshoz kötõdik majd.

A forgóeszköz növeli ez értéket

Ez a „tanítás” a kedvencem. A nettó forgóeszköz állomány (vevõk + készletek – szállítók) egy kényszerûségbõl befektetett „holt tõke”, ami általában csak a társaság piaci pozícióinak drámai erõsítésével, vagy a cég felszámolásával realizálható. Az elõbbihez valószínûleg egy külsõ befektetõre lesz szükség, az utóbbi esetén a cash flow alapú érték nullához közelít majd. Errõl a pontról többet a Cégérték blogban (www.cegertek.wordpress.com) „A forgóeszköz nem készpénz” címû írásban olvashat.

Befektetõ „garantált” fix hozamra

Ez az „álom” elsõsorban a kockázati tõkére áhítozó, alacsony cégértékkel, de nagy reményekkel rendelkezõ vállalatokat kísérti. Gondolkodásuk szerint ötletük annyira korszakalkotó, hogy a befektetõk készek lesz-nek bekorlátozni hozamelvárásukat csak, hogy részt vehessenek ebben a sikertörténetben. A fix hozamú tõkebefektetésének mítoszában hívõk mentségére felhozható, hogy ehhez hasonló konstrukciókra volt példa. Ilyen volt az 1997-ben a Nasdaq-on 7 százalékos hozamfelárral bóvli kötvényeket kibocsátó, a késõbb a csõd szélérõl visszatáncolva világcéggé terebélyesedõ, Magyarországon indított ATM üzemel-tetõ vállalat, az Euronet Worldwide Inc. esetében is.

Fontos megjegyezni azonban, hogy az Euronet is csak akkor tudott „fix hozamú tõkét”, népszerûbb nevén „kötvényt” kibocsátani, amikor már tõzsdén voltak részvényei és növekedése, árbevétele megfelelõ bizalmat teremtett ehhez a lépéshez. Induló vállalkozásoknál ennek esélye nulla és a korai fázisúaknál is nagyon-nagyon kivételes. Minimális feltétele a tõzsdei jelenlét vagy egy szakmai tulajdoni kapcsolatnál is erõsebb stratégia együttmûködés, valamint általában legalább egy 50-100 millió eurós tranzakció lehetõsége.

A fix hozamért ígért „garancia” pedig csak megmosolyogtatja befektetõket. Hiszen ha az alapító garantálni tudná a befektetést, akkor nem lenne arra szüksége.

Préda István, MB Partners